Az egyik legfontosabb helyszínen vagyunk, a főszereplő család házában. Milyen jelenetek játszódnak itt?
Konkrétan ebben a szobában még nem dolgoztunk. Eggyel arrébb van az apáé, ott igen. Leginkább az anyára való emlékezés jelenetei készülnek ott. Előkerül például egy nyaklánc és egy fényképalbum… tárgyak, amikben a kislány keresi, kutatja, hogy milyen is volt az ő édesanyja. Nina, a főszereplő (Demeter Villő – a szerk.) most van abban a korban, amikor mindent tudni szeretne erről. Az anyahiány erős témája a filmnek, ahogy az is, hogy mit kezd ezzel az apa.
Egy interjúban azt mondtad, hogy mivel édesanyád nevelt, gyerekként sokszor hiányzott számodra az apai biztonság. Ahogy azt is, hogy „nagyon sok apa hihetetlen önbizalmat áraszt, és azt viszi tovább a gyerek”. Ezek fényében milyen édesapát játszani?
Nekünk, színészeknek az egyik eszközünk a fantázia, ebből kell meríteni. És van a forgatókönyv, ami meghatározza, hogy konkrétan milyen is ez az ember, az apa. Most pont azt próbálom körbejárni, milyen lehet a végtelen odaadás. Az, hogy a szülő akár egy kapcsolatot is felfüggeszt a gyerekéért. A saját igényeit háttérbe szorítva elsősorban a gyerek vágyainak próbál megfelelni. Ezt a megfelelést nagyon erősen érzem a karakterben. Azt akarja, hogy Ninának jó legyen.
Tehát a karaktered esetében alárendelődik az apának a férfi?
Részben igen. Hogy is mondjam…? Érdekes, mert egy játszma is van itt. Játszmázik a fater, hiszen megoldja, hogy titokban találkozhasson a nővel.
A kislánya útjának fontos része a gyászfeldolgozás, a filmnek ez az egyik fő vonala. Az édesapában is megjelenik ez? Benne él még a feleség emléke?
Végül is igen, de ezt nagyon finoman, mértékkel kell kezelni, nehogy hiteltelenné váljon, hogy miközben még gyászol, már új partnert talál. Az is téma a filmben, ahogy a gyerekkel együtt, vele párhuzamosan éli meg a feldolgozást. Úgy érzem, őt is felkavarja a múlt, csak a felnőtt könnyebben bedobozolja és elteszi ezeket az érzéseket. A gyerek tiszta keresése miatt kénytelen elővenni ezeket a kis csomagokat, és beléjük nézni. Így a lánya mellett újra feldolgozza a veszteséget.
Már dolgoztál Lakos Nórával, a Hab című játékfilmben. Van folytonosság a közös alkotói munkában?
Az ismeretség miatt talán könnyebben rá tudok hangolódni arra, ahol ő most tart alkotóként, arra, amit keres, amit el akar mesélni. Ugyanakkor ő is figyeli, mi változott az én gesztusrendszeremben vagy habitusomban, mire vagyok érzékenyebb, mi az, amivel irányíthat engem. Szerintem azok a jó utak, amikor minden is van egy karakterben. Nyilván néhány tulajdonság dominál, de az egész ember mögött nem egy igazság bújik meg, nem így tevődünk össze. Csak van, ami erősebb.
Mitől több ez a mozi egy tipikus családi filmnél, mitől különleges?
Egyrészt a vizuális világ miatt, amiben a cselekmény zajlik, és amiatt, ahogyan ez a család működik. Amit a történeten túl adhat, az az írásra való bátorítás. Hogy a gyerek fogalmazza meg és írja le, amit érez. Ezt bátorítja az alapregény, és a forgatókönyv is erről szól. Nehéz ma pozitívan nyúlni a kamaszkorhoz. Ez a film kísérlet arra, hogy a fiatalok merjék vállalni az érzéseiket, problémáikat.
Volt, hogy az írás hasonló szerepet töltött be az életedben, mint Nináéban?
Azt hiszem, kicsivel, talán két vagy három évvel voltam idősebb, amikor elkezdtem naplót írni. Annyira megmozgatott Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye. Tudtam, hogy soha nem fogom kiadni a naplót, nem is mentem mentorhoz, nem volt olyan támaszom, mint a filmben Ninának a szomszéd írónő. De volt egy ilyen időszakom.
Általában milyen a forgatás hangulata?
Barátságos, családias, amit nyilván a gyerekek jelenléte is meghatároz. Ennek köszönhetően bizalmas a légkör.
Könnyű együtt dolgozni a gyerekszereplőkkel?
Meglepő módon igen. Lehet, hogy ennek köze van ahhoz, hogy Villővel már ismertük egymást.
Honnan?
Az édesapja gyerekkori barátom. Meg is lepődtem, hogy Villő egyszer csak ott volt egy castingon az édesanyjával. Aztán kiderült, hogy mindkettőnket kiválasztottak. Kicsit tartottam attól, hogy én a barátból, „a Laciból” egyszer csak színész leszek, egy partner, nem több. De szerencsére eddig minden klappol.
Nehéz az ingázás Erdély és Magyarország között?
Rettenetes honvágyam van. Épp a napokban beszéltem erről Lakos Nórival. Már két és fél hónapja nem mentem haza. Számoltam ezzel, készültem rá, de egyszer csak beüt, és az ember nem tudja előre, mikor és hogyan. Egyelőre csak filmek miatt vagyok itt, Sepsiszentgyörgyön pedig a Tamási Áron Színházban játszom. Ahogy befejezem a forgatást szeptemberben, azonnal megyek vissza, kezdődnek az Iráni konferencia című előadás próbái. Monológok, monológok, monológok.
Nagyon más a szövegtanulás a színházban és egy filmnél?
A színházban ezt nem lehet megúszni, ha van tíz oldal, akkor azt a tíz oldalt be kell vágni. A Véletlenül… forgatása mellett muszáj ezzel is foglalkoznom. Filmen napi szinten változik a feladat: van, amikor több a szöveg, de van, amikor csak néhány mondat jut az embernek. De mindenképp más a kettő, másképp veszi igénybe a memóriát. Amit filmen megtanulok egy nap, azt valószínűleg el is felejtem. A színházi szöveget viszont nem szabad elfelejteni, azt mélyre kell csomagolni.
Egy utolsó kérdés. Hogy tudnád három szóban jellemezni a filmet?
Megfogtál… talán így: minden nagyon véletlen.
Mint a címben.
Mint a címben. Minden legyen véletlen. Így.
A filmforgatásról szóló beszámolónk itt érhető el, az írónőt alakító Zsurzs Katival készített interjúnk pedig ide kattintva olvasható.
Nyitókép: Mátray László színművész. Fotó: Kovács Tamás
