„Könyvek nélkül nem lehet élni” – Zsurzs Katival beszélgettünk

Néhány fényképet is készítenénk.

Az a jó, ha interjú közben fotóznak, mert a beállított képektől rosszul vagyok. Nem tudok úgy vigyorogni. Amikor beszél, gesztikulál az ember, akkor él. De amikor be kell állni és szépen kell nézni, az borzalmas.

A film szereplői közül többen dolgoztak már együtt Lakos Nórával: Lovas Rozi és Mátray László játszottak a rendező első nagyjátékfilmjében, a Habban. Ön viszont a Tóth János forgatásán találkozhatott vele.

Igen, de nem igazán volt kapcsolatunk, legfeljebb minimális. Nagyon feszített tempójú forgatás egy ilyen sorozaté: pakkra megvolt, mikor, mit és hogyan kell csinálni. Nóra néha lerohant, mondott kettőt, visszarohant… A hasonló típusú sorozatoknál nem alakul ki túl mély kötelék a résztvevők között.

Itt, ennél a filmnél viszont igen?

Ez teljesen más, mert itt nagyon fontos, hogy mit gondolunk egymásról. A forgatás előtt, miközben próbáltunk, sokat tudtunk beszélni, sok mindent megismertünk a másikból. Sokkal mélyebb a folyamat, össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Ehhez az is hozzátesz, hogy az egész forgatásnak az átlagosnál nyugodtabb a hangulata. A gyermek főszereplő, Villő és én kezdtük a filmet, az első nap csak a mienk volt. Ketten voltunk, napokon keresztül, reggeltől estig csak párjelenetek voltak. Az annyira intim, annyira finom, annyira jó! Idegeskedés csak abból volt, hogy „jaj, már át kell öltözni”, és abból, hogy pokoli meleg volt, ráadásul egy kicsi helyre voltunk beszorítva a stábbal.

Önnek is vannak unokái. Kialakult hasonló viszony Villővel a munka során?

Nagyon jó, de kollegiális viszony alakult ki köztünk. Ezzel a kislánnyal mindenről lehet beszélgetni, egy csoda! De nem mint gyerekkel tudtam vele kommunikálni.

Tehát egyenrangú félként viszonyult hozzá, pedig neki ez az első munkája.

Abszolút. Úgy jött ide, mintha ez lenne a természetes közege. Ösztönösen tudta, hogy mit hogy kell csinálni – persze Nóra néha instruálta, finomította. Villővel az első pillanattól tudtunk egymásra figyelni, így nagyon jó volt a közös munka.

Ön a filmben írónőt játszik. Milyen a viszonya az irodalomhoz?

Azt vallom, hogy könyvek nélkül nem lehet élni. Rengeteg könyvem van, szinte egy könyvtárban lakom, és nagyon szoros a kapcsolatom az irodalommal. Amikor csak tehetem, olvasok. Régen mindig volt nálam egy könyv, és ha volt egy kis időm, azt vettem elő. Sajnos amióta van mobiltelefon, gyakran azt babrálom helyette…

A mozi alapjául szolgáló, Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című holland műről mi a véleménye?

Emberi dolgokról, érzelmekről szól, amelyek bárhol, bármikor, bárkivel előfordulhatnak. Egy kislány eszmélése, felnőtté válása, kapcsolatai vannak fókuszban. A történet univerzális, mindenki számára átérezhető, és azt kell mondanom, remek adaptáció született belőle. Furcsa egybeesés, hogy a kisebbik lányom Hollandiában él. Amikor megtudta, hogy készül a film, rohant megvenni a holland kiadást. Muris egy találkozás.

Korábban játszott az El a kezekkel a papámtól! című filmben, aminek meglepően hasonló az alaphelyzete: csonka család, elhunyt édesanya, új partner. Mennyiben jeleníti meg másképp ugyanazt a vonalat a két mozi?

Az El a kezekkel a papámtól! hangsúlyosan mesetörténet – látványában, megjelenítésében is. Varázslások is vannak benne, szóval nyilván egy mesevilágban játszódik. De a kislány problémái ugyanazok, ahogy az is, hogy elfogadja: az édesapjának élni kell tovább, és ha újra megtalálja a boldogságot, az neki, a gyereknek is jó. Tehát a történet vége tulajdonképpen egyezik, csak a vászonra vitel eszközei különböznek.

Érdekes, hogy az a film is könyv alapján készült: Lakner Artúr Édes mostohája az adaptált szöveg.

Igen, azt is olvastam. Az alaptörténet hálás kiinduló helyzet, amiről nagyon lehet beszélni. Így is, ahogy mi tesszük most a Véletlenülben. Nyilván ez a változat közelebb van az élethez, ezért igazabb, mint az El a kezekkel a papámtól!. De itt is vannak események, amelyeket csak szeretnénk, hogy így történjenek. Bár nem mindig alakulnak jól a dolgok – úgy, mint a filmünkben –, de azért szerencsére előfordul, hogy mindenki megtalálja a párját és a boldogságát, és egy kamaszgyerek okosan és bölcsen tudja megélni a helyzeteket, amelyekbe kerül.

Minek tulajdonítható, hogy ebben a filmben „minden jól alakul”?

A főszereplő Ninának nem is igazán az anyukája halálát kell feldolgoznia, mert az régen történt, hanem azt, ahogy kamaszként ez elkezdi őt foglalkoztatni. Biztos van, aki traumatizáltabban kerül ki egy ilyen helyzetből, főleg, ha nem veszi körül segítő környezet, ha nem talál egy olyan felnőttet, aki ebben támasza lehet. Például egy bolondos írónőt, mint amilyet én játszom, vagy ha nem elég megértő az apja. A körülmények rendkívül szerencsés összejátszása az, amit a filmben látunk. Bízom benne, hogy sok gyereknek adatik ilyen. A film stábtagjaival együtt abban reménykedünk, hogy sokan elkezdenek írni a film után.

Ön szerint tud egy ilyen alkotás segíteni a gyászfeldolgozásban?

Szerintem igen. Eszközöket ad a gyerek kezébe. „Jé, akkor én is kipróbálom!” Lehet, hogy elkezd naplót írni, kiírja magából a feszültséget. Rengeteg ötletet adhat. Hátha.

Hogy tekint vissza a forgatásra?

Sajnálom, hogy míg a többiek még forgatnak, én már befejeztem a munkát. Ha rágondolok az egészre, arra emlékszem, hogy nagyon szeretetteljes volt mindenki. Drukkolunk, hogy jól sikerüljön a film. Én is bízom benne, hogy így lesz.

Nyitókép: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu