Hiszel a varázslatban?
Abszolút!
Hogyan nyer teret az életedben?
Az irodalom révén, amiből nekem a teremtés aktusa fontos, a képzelet világa, az, hogy másokhoz kapcsolódhassak. A varázslat számomra azt is jelenti, amikor valakihez úgy tudok kapcsolódni, hogy megszűnnek az énhatáraink. Nevezzük szerelemnek.
Mikor fedezted fel magadban a varázslatban való hitet?
Nemrég volt egy megdöbbentő élményem: megtaláltam a gyerekkori írásaimat, versikéimet, amelyeket akkoriban inkább szégyelltem, de most más szemszögből néztem őket, felnőttként, szeretettel a gyerekénem iránt. Tele voltam naiv lelkesedéssel, túláradással, megvolt bennem az a hit, hogy a világ tele van varázslattal. Nem egy írásom szólt arról, hogy egyszer talán író lehetek, és megmutathatom az embereknek, hogy csodaszép az élet! Ez amolyan küldetéstudat volt. Most már nincsenek ilyen magasztos elképzeléseim az irodalomról, azért írok, mert jólesik. A varázslatra visszatérve: azt keresem, amiért lelkesedni lehet.
És mi az, ami lelkesít?
Könyvek, zene, művészet, a többi ember, egy-egy pillanatnyi hangulat: a vihar érkezése, a fény változásai. Vagyis az egészen apró dolgok is lázba hoznak, csak legyen a megtapasztalásukhoz szabadságom. Az Ősvarázserdő a féktelen, zabolázatlan érzelmek birodalma, ahol minden érzés elemi erővel sodorja magával az embert. Főhőse, Igazi Anna bénító szomorúságban és a mindent összekuszáló kétségbeesés közepette keresi a békét, a nyugalmat. Meg azt, hogyan éljünk együtt az érzéseinkkel, miként szemléljük azokat elfogadással. Rájön, hogy bár a gondolatoknak teremtő erejük van, ez még nem jelenti azt, hogy minden rossz gondolatunk valóra válhatna vagy hogy összedőlhetne tőlük a világ.
A kötetet forgatva úgy érzem, hogy Pájer Lilla illusztrációi teljesen összhangban vannak a szövegeiddel.
Lillára „rátaláltam”, a Scolar Kiadónál megjelent Két Cica című könyvsorozat révén ismertem meg a munkáit. Annyira megtetszett a képi világa, hogy amikor arról beszélgettünk a kiadóban, ki legyen a könyv illusztrátora, rögtön az ő nevét javasoltam. Eleinte egy-egy oldalpárhoz kértünk tőle vázlatokat, de később ennek már nem éreztem szükségét: rábíztuk, hogy alkosson, teremtsen ő is kedvére. Az Ősvarázserdőben társalkotóvá lépett elő, így mindketten szabadon áradhattunk, nem utolsósorban azért, mert ehhez igazi támogatást kaptunk Rozgonyi Saci szerkesztőtől és László Zsuzsi könyvtervezőtől, valamint Babai Évától, aki a kiadó lelke-motorja, és aki felruházott minket ezzel az éltető szabadsággal.
Melyik figurához kötődsz a legjobban, mondjuk a főhősön kívül?
Érdekes módon a főhőshöz kötődöm a legkevésbé. Nagyon más, mint én: kiegyensúlyozott, nem ismer félelmet, nem gondol túl dolgokat, nem torpan meg. Én csak szeretnék ilyen lenni. Igazi Annának talán az jelent nehézséget, hogy mások érzéseit elviselje. Erős, határtalan a kapcsolata az anyjával, akinek az érzései azonban lépten-nyomon mindent és mindenkit átváltoztatnak. Ez a tapasztalat – ami a könyv alaphelyzete is – a családomból nagyon ismerős, a gyerek és az anya oldaláról egyaránt. Szenvedélyes, temperamentumos, erős, ám sokat sérült nők családjából származom. Ezt az örökséget viszem tovább, az őserő megszelídítésének vágyát.
Egyszer azt mondtad, megálmodtál egy mesét. Ebben a kötetedben van megálmodott történet?
Nincs. Ezeket mind ki kellett találnom!
És mi lesz a megálmodott meséiddel? Megírod őket?
Gyakori, hogy egy szerző akkor kezd a gyerekirodalom felé tendálni, amikor szülővé válik. Én ezt igyekeztem volna elkerülni, ne legyek egy két lábon járó közhely, aztán mégis belekeveredtem. Az álmaimat sem én irányítom – mostanában például lángolóan hétköznapiakat álmodom. De átéltem, hogy a mesékben rejlik az igazi szabadság: bármit meg lehet tenni, és minden magától meg is történik bennük! Itt lehet végre a lehetetlenségekkel bíbelődni. Azért hozzáteszem: a meséim erősen a költői világomhoz kötődnek, egy világot építenek.
Mennyiben más lírát írni, mint mesét?
A módszer ugyanaz. Korábban mindig azt gondoltam: nem tudnék történetet írni, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy az első mondat megszületése után szinte megérkeznek a sorok, és csak nézem, hova szalad a szöveg. Ez nem a legtudatosabb hozzáállás, de varázslatos! Kézirat formájában készen áll egy meseregényem, amely mágikus ars poetica és felnövéstörténet egyben. Ahhoz például alig kellett kitalálnom valamit, szinte „megírta” magát.
Egyszer azt mondtad, magad sem tudod, honnan származik az írás, és szinte lopásnak érzed. Miért érzed lopásnak?
Mert úgy érzem, mintha nem belőlem jönne, csak afféle szócső lennék.
Ilyenkor nem a saját magad szócsöve vagy?
Remélem, hogy inkább valami magasztosabb erőé. Az egómtól szeretnék elrugaszkodni, mert az fájdalmas. A saját énemnél sokkal nagyobb bizonyosságra van szükségem, hogy ne féljek.
Mitől félsz?
A haláltól. A halálfélelem számomra a másoktól való elszakadás miatti félelmet jelenti.
Az élet mellett a halál visszatérő motívum a kötészetedben.
Így van – a nagy, végső dolgokon és kérdéseken való töprengés a hobbim. Makacsul nem tudom elfogadni, de még csak elhinni sem, hogy több van körülöttünk, mint amit látunk, tapasztalunk. Kamaszkoromban a saját megsemmisülésem aggasztott, mostanra a szeretteimtől való elszakadás. Anyaként viszont meg kellett tanulnom fékezni a gondolataimat, önuralmat gyakorolni, hogy a félelem ne ragadhasson magával. Az anyaság rengeteg mindenre megtanított. Az első és legfontosabb lecke az volt, hogy nem én vagyok a legfontosabb.
Mi fontosabb?
Talán a másik ember. És ez segít a jelen pillanatra fókuszálnom, arra, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel vegyek részt az életben.
A köteteiddel milyen viszonyban vagy? A lakásod kitüntetett helyén, vitrinben vagy a könyvespolc legszebb helyén állnak?
Dehogy! El vannak dugva a polc mögé, de nem azért, mert nem tartom őket becsben, hanem mert a sok költözés miatt igyekszem csak a legfontosabb könyveket szem előtt tartani – azok pedig nem a saját köteteim. A saját írásaim számomra már megtörténtek, lezajlottak, mások történeteivé váltak.
Amikor a Szépírók Díját megkaptad, a Kultúra.hu-nak azt nyilatkoztad: „Miközben az irodalom gyerekkorom óta meghatározza az életemet, mindig arra gondoltam, hogy felnőttként majd megtalálom a helyemet benne.” Megtaláltad a helyed az irodalomban?
Meg, mégpedig teljesen egyedül. Könyvkiadónál dolgozom, szerkesztek, fordítok, írok, olvasok – ebből állnak a napjaim. Most úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet, és amíg ezekkel foglalkozhatok, addig jól vagyok.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
