Azt mondod, absztrakt? - Beszélgetés Sági Gyulával

Hogyan tudnád összegezni? Mi az, ami a te művészeted meghatározza?

Az energia. Az az állandó, élő és életet fenntartó energia, ami makro- és mikroszinten minden élő szervezet sajátja. Ha nagyon sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy ez az energia hagy nyomot a vásznon. Persze ez így elég ezoterikusan hangzik, de mindjárt elmagyarázom.

A fény is ilyen, energia-természetű. A fényt magát nem látjuk ugyan, de csakis általa válnak láthatóvá a dolgok. Sok festő festett már lovat, tájat, gyümölccsel teli tálat, bármit, amit látott, de magát a fényt, ami mindezt láthatóvá teszi, annál kevesebben. És az energia épp ilyen: mindenütt jelenlévő, mindent átható, mindent lehetővé tevő, és mégis olyan, ami csak nyomokban tetten érhető, sosem nyomul előtérbe, és nem is szoktunk rá felfigyelni, csak hiányában, amikor valamilyen oknál fogva, hirtelen megszűnik, amikor kiég a villanykörte, és semmit se látunk.

Ezt értem, de mégis milyen energiára gondolsz pontosan?

Nem hiszem, hogy én ezt meg tudom fogalmazni. Van egyfajta állandó háttérsugárzás a világegyetemben, amit az asztrofizika és az elméleti fizika ?szürke zajnak? nevez. Azok a csillagászok, akik ezt felfedezték, azóta Nobel-díjat kaptak. Vagy ott vannak a húr-elméletek: minden, ami az univerzumban van, a csillagrendszerektől az atomoknál is kisebb elektronokig, ilyen elemi húrok rezgéseiből tevődik össze. Ezek az elméletek persze mind valami nehezen definiálható, mindent átható energia létét feltételezik... Ez az energia, akár a fény vagy a hang, a hullámok változó rezgésszámában terjed. Minden élő szervezetben, a növények sejtjeiben, az állatok szőrében ugyanaz az energia rezonál, mint az egész testben. És ott vannak azok is, aki szerint ez az energia nem más, mint a transzcendencia, Isten teremtő erejének a jelenléte, a meditáció pedig ráhangolódás erre a frekvenciára.

És te melyik táborhoz sorolnád magad?

Én alapjában véve tudós természet vagyok. Már tizenéves koromtól fogva és végig az egyetemi éveim alatt is apám mikroszkópjával vizsgáltam a növények erezetét, a rovarokat, rajzokat készítettem a méhkaptárak lépeinek sejtszerű felépítéséről... Persze nem ilyen egyszerű ez, most már inkább a hívő tudós szemléletét vallanám magaménak, de ebbe ne bonyolódjunk bele.

Hogyan fedezted fel a festészetben azt az energiát, amiről imént beszéltél? Hogyan figyelted meg?

Nem, ez a kérdés így téves. Nem a festészetben van az energia, a festészet csak megpróbálja időről-időre nyomon követni, pontosabban csak hagyja, hogy ez az energia időnként nyomot hagyjon rajta. Számtalan korábbi és ma is létező irányzat köthető ahhoz az organikus struktúrákat követő vonalhoz, amit többedmagammal képviselünk Európában. Technikai szempontból a geometriai minták ismétlődéseivel dolgozó szerializmus áll legközelebb hozzánk, de ezek többnyire matematikai mintákat követő formai játékok maradnak csak, s nem tematizálják azt a szervező energiát, amiről most beszéltem. Ebből a szempontból talán az európai és amerikai expresszionizmus áll hozzánk legközelebb. Hasonló energikus gesztusok figyelhetők meg Jakcson Pollock munkáiban.

Hadd fogalmazzam meg másként a kérdést: hogyan fedezted fel azt a formanyelvet, amit a festészetedben megvalósítasz?

Az egyetemi képzés műhelymunkái során, amikor aktokat és csendéleteket kellett készítenem, érzetem, hogy nekem nem ez a figuratív, ábrázoló festői nyelv fog kihívást jelenteni. Szenvedtem vele, és azt csak sokkal később értettem meg, hogy tulajdonképpen azért, mert én nem ezt a fajta festészetet érzem hitelesnek. Vissza akartam menni a vizuális nyelv alapjaihoz. A pont, a folt és a vonal kezdett érdekelni. Ezek ismétlődéseiből épül fel minden, amit képnek, formának, ábrának nevezhetünk. A diplomamunkámat már teljes egészében ennek szenteltem. Olyan, a természetben is fellelhető, szeriális mintákkal kísérleteztem, mint például a gének spirális szerkezete. Akkoriban úgy gondolkodtam hogy, ha képes leszek megérteni azt a nyelvtant, ami ezeket az élettelen alapformákat élő szervezetek mintáivá szervezi, akkor egy olyan festői nyelven szólalhatok majd meg, ami valóban hiteles és ugyanolyan teremtő erejű lehet, mint a költészet.

És most?

Most már nem így gondolkodom. Viszont akkor erre a lázas, kutató attitűdre volt szükségem. Kicsit olyan voltam, mint Faust a homunculusával.

Mesélj még egy kicsit arról a vizuális nyelvről, amit végül is megtaláltál.

Ha bármilyen élő szervezetet látsz, egy embert például, akkor nemcsak egy élő organizmust fogsz látni, hanem egy élő vizuális nyelvhasználatot is. Ha kicsit közelebbről, és még egy kicsit közelebbről nézed a szemét, a bőrét, a haját, a formák olyan ismétlődéseit fogod látni, mint a fény vagy a hangenergia ritmikus hullámai. Az energia az, ami a természet alapformáit élő szervezetekké rendezi. Ezt az energiát követem, ezt próbálom vászonra vinni, és ezért nem mondhatók képeknek a festményeim, mert végül is nem ábrázolnak semmit.

Az energia hullámait vagy intenzitását utánzod tehát?

Kezdesz ráérezni, de ez nem utánzás, hanem valamiféle ráhagyatkozás inkább. Engedem, hogy a kezemen, a mozdulataimon át a vászonra áramoljon az energia, ahol mint festmény, mint mű megmerevedik, és csak a mozdulatlan mozgás magába zárt intenzitása marad. Olyan feszültség ez, mint amilyet az ősállatok kőbe zárt lenyomata hordoz, vagy az egyiptomi falakon kőbe vésett térdek és vállak, csakhogy én nem a látványt célzom meg, és nem is azt használom mintaként, hanem az energiára bízom magam, arra az élő és éltet fenntartó energiára, amit ? mint mindenki más is ? születésemtől fogva kaptam. Nem tervezek és nem mérlegelek. Vannak persze koncepcióim, de egészen a festés pillanatáig ezek üres, elmebeli játékok maradnak csak, aztán engedem, hogy ez az energia minden esetlegességével ? és ebben benne vagyok én is ? egyszerűen átvonuljon rajtam. Tegyen velem, amit akar, a dilettáns gányolástól a remekműig. Megbízom benne, és rajta keresztül bízom meg magamban. Nekem nem az jelenti a nehézséget, hogy meghúzzak egy ?pontos? vonalat, hanem éppen az, hogy merjek pontatlan lenni, hogy elengedjem a kezem, és a végeredmény mégis egy műalkotás legyen. Persze nem mondok ezzel semmi újat. Számtalan olyan helyzet van, amikor így járunk el, egy szerelmi vallomásnál például, amikor megtesszük azt az első iszonytató, mindent kockára tévő lépést, hogy kimondjuk, mint egy ugrás a sötétbe, aztán rábízzuk magunk a sorsra, a genetikára, vagy Istenre, egyszóval mindarra, amit transzcendenciának hívunk. Ha innen nézzük, inkább vallásos vagyok.

Ez lenne tehát a te festői technikád?

Valahogy így. Van hogy hónapokon át párhuzamos vonalakat húzok egy papíron. Egyfajta meditatív állapotba kell kerülnöm ahhoz, hogy ne rontsam el az egész addigi munkát. Gyanítom egyébként, hogy elviselhetetlen látvány lehet kívülről nézve, ahogy apránként araszolgatok a papíron, de ez a festészet nem a figuralitás mozgásviharairól szól, hanem a mozdulat intenzitásról.

Ez persze önmagában feszültséget hordoz. Néhány festményemen az organikus élő energiáját ütköztetem a szabályszerű geometria statikusságával. Ilyenkor végtelenül pimasz és hányavetinek látszó gesztusokkal fröcskölöm össze a vásznat. Ez az organikus gesztus találkozik a középen kitakart négyzetes szimmetriával, és az organikus megtörik a geometrián, ahogy a tengervíz csapódik fel és törik szilánkjaira a sziklán. A görög tragédiák küzdelmei jutnak eszembe ilyenkor, Antigoné, ahogy sorszerűen megtörik a törvény mozdíthatatlanságán.