A Back to Black című film azt állítja, hogy Amy Winehouse életét és zenéjét ünnepli, de ehelyett a zeneipar és a hírnév gépezete összes hibájának lenyomata, amely ráadásul felmenti minden felelősség alól a drogtúladagolásban tragikusan fiatalon elhunyt énekesnő közvetlen környezetét. Kritika.

Back to Black, Amy Winehouse-film
Fotó: UPI Média

Amióta a Bohém rapszódia 2019-ben négy Oscar-díjat nyert, felgyorsult a zenei életrajzi filmek gyártása. Az etikusságukról, hitelességükről és a főszereplőiket alakító színészek átalakulásáról szóló viták egyre fárasztóbbak, de Sam Taylor-Johnson (John Lennon – A fiatal évek, A szürke ötven árnyalata) Amy Winehouse életét bemutató filmje, a Back to Black már messziről bűzlik.

Jól bevált recept lusta filmeseknek

Mielőtt magáról a filmről beszélnénk, fontos, hogy megértsük a „formula” szó definícióját, már ami a filmipart illeti. Rengeteg filmes ragaszkodik makacsul valamilyen történetmesélési képlethez, ebben pedig nincs alapvetően semmi elítélendő, hiszen ez csak az ismert drámai elemek bevált, működő kerete, ami alapján műfajokat és alműfajokat kapunk. Az ellenségből szerető-típusú romantikus vígjátékok, az „underdog” sportfilmek, ahol végül az esélytelen győzedelmeskedik a maga Góliátja felett, vagy a trash horrorok rajongói is úgy lépnek be határozottan a moziterembe egy jó nagy adag kukoricával, hogy pontosan tudják, mit fognak kapni. Ezért vették meg a jegyet.

4213_D012_00147_R.jpg
Fotó: UPI Média

Van különbség azonban bevált dramaturgia és az olyan filmek között, amelyet a kritikusok „formulának” neveznek: amikor maga a film nem több egy bevált, lusta ujjgyakorlatnál. Ezek az alkotók azt csinálják, ami ismerős a számukra, és csakis azt. Ez a recept viszont csupán egy film üresen zörgő csontváza, ha nem kerülnek rá izmok, inak és némi hús. Ahhoz, hogy a film végül életre keljen, nem kell Frankensteinnek lenni, hogy tudjuk, bizony szükségeltetik némi meglepetés, karakter és érzékenység, amelyek nélkül csak száraz csontokat kapunk, mint a Back to Black esetében is. Ezt a műfajt ugyanis olyan sok éve játsszák, hogy

pusztán egy énekes élettörténetének elmesélése ikonikus dalainak megírása köré csavarva önmagában kínosan kevés.

A Back to Black alig egy évtizedet ölel fel Amy Winehouse rövidke életéből, nagyjából 18 éves korától, amikor Frank című, debütáló albumán dolgozik, egészen 27 éves korában bekövetkező haláláig. A film szerint Amy nem volt más, mint egy barát nélküli függő, egy bulvártréfa, aki kétségbeesetten követett egy szerencsétlen, vesztes férfit (Blake Fielder-Civil, Jack O'Connell alakításában), aki végül az öngyilkosságba kergette őt.

Ami a Back to Black című stúdióalbum eredettörténetének vallja magát, az végső soron Amy és Blake története. Taylor-Johnson amellett, hogy gyakorlatilag Blake-nek tulajdonította Amy hangzásának megtalálását, mindent megtesz annak érdekében, hogy Amy első kemény drogozását olyan alkalomként ábrázolja, amikor a lány teljesen egyedül van.

A Back to Black kiváló alibi azok számára, akik kihasználták az énekesnő sebezhetőségét, és hasznot húztak abból, hogy túlterhelték és kizsákmányolták tehetségét.

A felelősség áthárítása

A filmet nem igazán érdekli az énekesnő művészi folyamata vagy inspirációja, a rendezőnek pedig egyáltalán nem okoz gondot néhány bulvárkép újraalkotása Amy legkétségbeesettebb pillanatairól, mégis meghúzza a határt a könnyen visszakereshető, fontos fellépések pontos ábrázolásánál. Amy Winehouse nem egy „Spice Girl”, senki sem tudja rávenni, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar – kiáltja Abela a film során többször is. Ezek viszont nem egy eltévedt fiatal nő segélykiáltásai, hiszen

a film azt állítja: ez a nő bizony saját szerencsétlenségének megállíthatatlan kovácsa volt!

A rendező elmondása szerint a Winehouse családnak nem volt köze a történethez, és Blake-kel sem találkozott a forgatás előtt, mintha ez valamiféle hitelt adna a projektjének. Valójában arra világít rá, hogy indokolatlanul kegyetlen a fiatal énekesnővel szemben. Hiszen ha a Back to Black a Winehouse-örökösök szócsöveként működne, nézőpontja legalább valamennyire magyarázható lenne. Ez történt ugyanis például a Bohém rapszódiával, ahol a Queen még élő tagjai Brian Mayjel az élen kőkeményen beleszóltak a sztoriba, és emiatt végül a legendás kokainfelhős orgiák helyett tisztes családapaként ábrázolták őket, miközben Freddie Mercury volt a kicsapongó, felelőtlen rocksztár.

Marisa Abela nem rossz színésznő, de egyrészt képtelen megragadni Winehouse energiáját és nyers karakterességét, Matthew Greenhalgh hitvány forgatókönyve miatt pedig az általa életre keltett Amy megnyilvánulásai egy szerelmes és egy dacos tinédzser kifejezései között mozognak – anélkül, hogy a sztori igazán elismerné az énekesnő tragédiáját.

Sam Taylor-Johnson filmjében – a „nem vagyok feminista, túlságosan szeretem a fiúkat” soron kívül – az a legfrusztrálóbb, hogy Winehouse művészete és tragikus sorsa rajongók millióit inspirálta szerte a világon, de valamiért senkit sem sarkallt egy jobb film készítésére. Az elbeszélésben nincs semmi merészség, ötlet, és végső soron csak azt szajkózza, hogy szegény tehetséges lánynak lám milyen szomorú volt az élete.

Hogyan lehet ilyen keveset mondani arról, ahogy az ügynöke, a kiadója, az apja és a férje figyelmen kívül hagyták, lehetővé tették és/vagy kihasználták a szerrel való visszaélést? A film jóval több energiát fordít arra, hogy biztosítson bennünket arról, hogy Amy a saját döntéseinek elszenvedője, és hogy a még életben lévő emberek nem érdemlik meg, hogy szigorúan ítéljék el őket. Irtó kényelmes megoldás! A Back to Black nem fogalmazza meg továbbá azt sem, hogy a szórakoztatóipar hogyan használja ki a kreatívokat, és milyen gyakran nem védi meg őket attól, hogy veszélyes megküzdési mechanizmusokat alkalmazzanak, amikor a hírnév hatására szélsőséges életmódbeli változásokon mennek keresztül.

Oscar-csali

Amy Winehouse életrajzi filmje megszegi az ígéretét, hogy megünnepelje egy intuitív zseni zenéjét és életművét, ehelyett egy olcsó karaokeváltozatot kapunk Marisa Abela tolmácsolásában. Sam Taylor-Johnson nem érti Amy Winehouse zsenijét, filmje egyszerre kilúgozott és mélységesen otromba.

A túl korán elhunytak emlékébe belepiszkáló életrajzi filmeknél örök kérdés, hogy vajon az alkotók mit akarnak elmondani a közönségnek a témáról.

Minden A Lady bluest énekelre jut egy The United States vs. Billie Holiday, és minden Spencerre egy Szöszi. A Matt Greenhalgh által írt Control című film Anton Corbjinnak a Joy Division fotósaként szerzett személyes tapasztalataira épült. Hibái ellenére legalább Baz Luhrmann Elvise megragadta, miért volt Presley ellenállhatatlan. Míg az olyan filmek, mint a Bohém rapszódia vagy a Judy színtiszta Oscar-csalikként működnek, manapság minden elfogadható életrajzi alkotásra jut három olyan kínos kudarc, mint az I Wanna Dance with Somebody (Whitney Houston-bio) és a One Love (a nemrég bemutatott Bob Marley-film). Marisa Abela, Andra Day, Naomie Ackie és Kingsley Ben-Adir egyaránt tehetséges színészek, de az erőfeszítéseik nem tesznek  jóvá egy rossz filmet.

A Back to Blacknek nincs mit mondania a megtörtént eseményekről, holott ez a minimum, ami egy életrajzi filmtől elvárható. Helyette inkább hallgassuk meg a fantasztikus címadó albumot, vagy nézzük meg az Amy Winehouse életéről szóló Amy – Az Amy Winehouse-sztori című nagyszerű, 2015-ös dokumentumfilmet. Többet fogunk megtudni ennek a kivételes hangú lánynak az életéről, motivációiról, vágyairól és démonairól, az egészen biztos.