A báj arisztokratája

Talán még ma is olvasható a belvárosi Gerlóczy utca egyik házfalán az új-zélandi operadívát ünneplő évtizedes rajongói firka, s amennyiben már eltüntették volna azt gondos kezek, hát nem csodálkoznánk, ha a napokban új graffitikkel éltetnék a budapesti zenebarátok Kiri Te Kanawát. Az idén 63 esztendős, s az operaszínpadoktól 2004-ben visszavonult művésznő ugyanis olyan dalestet adományozott a Nemzeti Hangversenyterem közönségének, amellyel még a legfinnyásabb koncertrouékat is örök hálára kötelezte.

A hangszín mindmáig félreismerhetetlenül egyedi, s nem apadt az elegancia és a produkción átragyogó vonzó színpadi személyiség sem. Igaz, az ismert gyengék is változatlanok maradtak: az olykor elbizonytalanodó intonáció, a szövegformálás esetlegességei, s a magas regiszter sérülékenysége, amely azonban mégis, minden ítészi okosság dacára, csak még elragadóbbá teszi Dame Kiri éneklését. Ilyesformán a koncertet indító Mozart-dalok előadásán is hiába éreztük a művészi bemelegítés szándékát, az általános öröm megfogamzásáig korántsem kellett a Mozart-blokkot záró 1789-es "Un moto di gioia" ("Örömteli érzés") című áriáig várnunk. A soron következő Richard Strauss-dalcsokor azután már tökéletes diszpozícióban találta az elmúlt évtizedek tán legpompásabb Tábornagynéját (s Arabelláját). Te Kanawa különösen áldott, s bensőséges perceket szerzett a megejtően intim "Morgen!" ("Holnap!") előadásával, s a mindvégig kifogástalan zongorakísérő, a karmesterként is jól ismert Julian Reynolds is e dal zongoraszólamát játszva mutatta fel tehetsége legjavát.  

Az első részt Henri Duparc három szerzeménye zárta, s aligha lepődnénk meg, ha magyarországi hangversenyen most csendültek volna fel legelső ízben ezek a melankolikus hangulatú, s egyszersmind könnyen megkedvelhető dalok. Aminthogy a valamelyest ismertebb, bár e tájékon ugyancsak ritkán játszott Francis Poulenc dalai is hamar utat találtak a közönséghez, énekes keringője, "A szerelem útjai" pedig már-már megvesztegetően könnyed mulatságul szolgált. Dame Kiri ízlésének változatosságát bizonyítandó, a francia komponisták után két argentin zeneszerző dalai következtek, s bár ezek hallatán a 2000-ben elhunyt Carlos Guastavinót alkalmasint rokonszenves, de kevéssé fajsúlyos alkotónak ítéljük, azért Alberto Ginastera "Dal a felejtés fájáról" című szerzeményét méltán fogadta a felfedezésnek kijáró lelkesedés. A ragyogó, s derűs kedélyű díva némi túlzással még a kötelező latin táncot is teljesítette az egyik argentin dal előadása közben, s utóbb a kétnemzetiségű Ermanno Wolf-Ferrari népies itáliai rispettóit is hasonló felszabadultsággal adta elibénk.

A meghirdetett programot két Puccini-dal zárta, s a nagylelkű Dame Kiri nem sajnálta a pesti publikumtól a ráadásokat sem. A négy ráadásszám elseje egy népszerű Cilea-ária volt: a címszereplő magándala az Adriana Lecouvreur első felvonásából. "Io sono umile ancella" - énekelte a művészi alázatról tanúskodó kezdősort a nagy énekesnő - "Egyszerű szolgálólány vagyok".

Egy csudát!