Nagy Viktor rendező, az MMA Színházművészeti Tagozatának vezetője nyitó előadásában arról beszélt, hogy az elmúlt évtizedekben leépítették a vidéki operatársulatokat, amelyek az 1960-as, ’70-es években Szegedtől Pécsen át Debrecenig virágkorukat élték. A rendszerváltás utáni pénzszűke miatt az operajátszás háttérbe szorult. A vidéki színházak elsősorban a Zeneakadémián végzett művészekben gondolkodnak, mert vidéken alig-alig létezik gyakorlati képzés, és nem mernek kockázatot vállalni. A fő kérdés szerinte az, hogyan lehet ezt a negatív trendet megfordítani.
Magyarországon három olyan épület van, amely színpadméreténél, zenekari árkánál fogva alkalmas nagyoperák játszására: a Magyar Állami Operaház, az Erkel Színház és a Szegedi Nemzeti Színház. Természetesen más nagyvárosban is van operajátszás: Pécsett, Győrött, Miskolcon, Debrecenben és most már Kecskeméten is, de csupán ez a három épület olyan, amelynek ezek a paraméterei – összegezte az adottságokat Tóth Péter zeneszerző, a Szegedi Tudományegyetem dékánhelyettese, majd megjegyezte: több mint száztíz éve nem épült Magyarországon nagyoperák játszására alkalmas épület. A vidéki operajátszás legfőbb nehézségét ő a pénzhiányban és az énekesek hiányában látja. Hangsúlyozta: tévedés a budapesti énekesektől várni a megváltást, inkább teljes értékű operatársulatok felépítésére volna szükség a vidéki nemzeti színházaknál nyolc-tíz, státuszban foglalkoztatott énekessel és megfelelő zenekarral, kórussal. Ám a honoráriumok kifizetése és a lakhatás megoldása nehézségekben ütközik.
Tóth Péter megoldásként a felsőfokú művészeti képzés és a színház közti együttműködés erősítésének lehetőségét vetette fel, valamint – akárcsak korábbi szegedi színházi pályázatában – operastúdió létrehozását javasolta. Az operastúdió gyakorlatorientált posztgraduális képzést és szakmai segítséget nyújtana a fiatal énekművészek számára azzal, hogy a színpadi hivatás minden gyakorlati aspektusát külön, mégis egy pedagógiai rendszerbe foglaltan oktatná, továbbá ezek gyakorlatban való kipróbálására is alkalmat biztosítana a helyi színház előadásaiban – tette hozzá. Szerinte megoldást jelenthetne, ha a színházak koprodukciókban gondolkodnának, és akár évekre előre közös előadásokat kötnének le. Erre a megoldásra a Coopera égisze alatt létrejövő együttműködéseket említette példaként, majd a tavalyi miskolci–kolozsvári koprodukciót, Selmeczi György Veronját méltatva pénzalap létrehozását javasolta a kortárs művek bemutatásának támogatására. A vidéki operajátszás bajban van, és amíg a szükséges pénz nem áll rendelkezése, addig csak álom marad, hogy eljöhet az aranykora – zárta előadását.
Gulyás Dénes, a Pécsi Nemzeti Színház operaigazgatója hasonlóan látja a helyzetet, és konkrét javaslattal állt elő. A vidéki színházak évi két-kétmilliárd forintos állami támogatással remekül megoldanák az operajátszás kérdését is, véli. A Pécsi Nemzeti Színház esetében szerinte a kettős finanszírozás helyett tisztán állami dotációval kellene biztosítani a színház működését, így az önkormányzat – amely komoly pénzügyi nehézségekkel küzd – megszabadulna a több mint 500 millió forintos támogatási kötelezettségtől.
– Azok a problémák, amelyekkel szembesülünk, a folyamatos pénzügyi nehézségek tárgykörébe tartoznak – tette hozzá. Pécs város és az operajátszás helyzete a rendszerváltás óta erősen romlik. A 2014-es kormányzati adósságátvállalás reményt adott, de a színházra később sem jutott több pénz, a pandémia, az infláció és a rezsiköltségek emelkedése pedig tovább rontotta a helyzetet. Már 2011-es kinevezése óta igyekszik minden előadásnál lefaragni az egyébként is alacsony költségekből, alkotói honoráriumokból, ezért is dolgozik gyakran fiatalokkal, egykori növendékeivel. A Pécsi Nemzeti Színháznak nincs saját zenekara, a Pannon Filharmonikusok látják el a feladatot, amikor ráérnek – jegyezte meg. A Kodály Központban szcenírozott formában előadott operák legfeljebb kényszermegoldást jelentenek, az operapremierek valódi terepe a színház. Tallér Zsófia Mátyás királyról szóló gyerekoperáját úgy tudják bemutatni, hogy a főbb szerepeket kórustagok éneklik, a díszletek helyett animációt készítenek, és régi jelmezeket szabnak át.
Attól nemzeti egy intézmény, hogy nem szolgáltat, hanem metsz és alakít: a szellemet, a morált és az emberséget. Az embereknek nem azt kell adni, amit kérnek, hanem amit kérniük kellene, idézte Goethe elgondolását.
Úgy vélte: a nemzeti intézmények élére vagy meghívásos pályázatot kellene kiírnia a minisztériumnak, vagy a miniszter egy személyben dönthetne, hiszen a szakmai bizottságoknak jelenleg is csak javaslattételi joguk van.
A vidéki színházakban, a végvárakon egészen más a feladat, mint a fővárosban, mondta Mohos Nagy Éva operaénekes, nyugalmazott egyetemi tanár, és felidézte az 1802-ben induló debreceni operajátszás főbb stációit. A közönségben szerinte ki lehet fejleszteni az operák iránti igényt. 1934-ben az öreg kollégium udvarán 25 ezren nézték meg a Háry Jánost Ferencsik János vezényletével, 1952-ben pedig már önálló operatársulat működött a városban, amely nemcsak a városlakókat látta el operával, hanem rengeteg tájelőadással a környékbelieket is. – Az első szerepem Verdi Rigolettójának Gildája volt, Balmazújvárosban tájoltunk, a frissen átadott kultúrházban. Az előadás kezdete előtt berohant az igazgató, és azt mondta: „Bocsássanak meg, de nem tudjuk elkezdeni az előadást hétkor, mert még nem fejeződött be a fejés.” Fél óra múlva azonban az egész település megjelent ünneplőben, és hatalmas sikerünk volt. Mohos Nagy Éva a mesterképzés reformját szorgalmazza, mert véleménye szerint az egyetemi képzés önmagában kevés. Öt év alatt nem lehet kész énekeseket színpadra állítani: a végzettek teherbírása, gyakorlati tudása nem megfelelő, a zenei és a technikai képzés egyensúlyának megteremtésére volna szükség.
A Debreceni Csokonai Nemzeti Színház jelenének tapasztalatait és elképzeléseit Mátyássy Szabolcs, a színház igazgatója osztotta meg a jelenlévőkkel. Három és fél hónapja nevezték ki; látja, hogy sok mindenen változtatni kell. Az operajátszást, amiről a színház egykor híres volt, fel kell ébreszteni mintegy évtizedes tetszhalálából, javasolta. Egészen friss élménnyel érkezett: tíz napja mutatták be Puccini Bohémélet című operáját, nagy közönségsikerrel. A hiányt, ami a színház több mint három évig tartó felújításából is származott, orvosolták, a darabot telt házzal adják. A közönség szereti Szikora János rendezését. A szép és értékes előadással nemcsak a rendező régi vágya vált valóra, hanem annak a törekvésnek a kezdőlépése is megtörtént, hogy az opera műfaja Debrecenben új életre keljen. Ezt szolgálja az újonnan elindított operabérlet, amit Tréfás Györgyről, a debreceni együttes aranykorának sztárjáról neveztek el. A színház ma négy játszóhelyen tarthat előadásokat, egy estén ezeregyszáz nézőt tudnak leültetni. Ez óriási lehetőség, de nagy felelősség is, és rendkívül komoly gazdálkodást igényel, tette hozzá.
A konferencián többször említett hazai és határon túli együttműködések egyik jellemző példája, hogy Kolozsvárról meghívják a Magyar Opera produkcióját, Ravel két egyfelvonásosát, A pásztorórát és A gyermek és a varázslatot. Bemutatják A helység kalapácsát, Petőfi komikus eposzának zenés változatát, Kovács Krisztián és Bereczki Ágota művét, a Latinovits teremben pedig a Maria de Buenos Aires, Astor Piazzolla tangóoperája megy. Az utóbbi kapcsán Mátyássy megjegyezte: ez egyfajta nyitás, mert lehet, hogy ütközni fognak miatta a keményvonalas operarajongókkal, de vállalják, mert Piazzola darabja abszolút megfelel a műfaji normáknak.
Ahogy másutt, Debrecenben sincs a színháznak saját zenekara. Igaz, a Kodály Filharmonikusoknak százötven napot kötelezően a színházban kellene eltöltenie, ám a programokat nem egyszerű összeszervezni. Kiváló a kórusuk: harmincöten is úgy szólnak, mintha nyolcvanan énekelnének. Az alacsony bérek a műszakiaknál aggodalomra adnak okot: az épülő autógyárral nem lehet e téren versenyezni, csupán a szakmai elkötelezettség tartja a munkatársakat a színháznál. A debreceni az ország egyik legnagyobb színháza, háromszázan vannak. Az igazgató nyitott rá, hogy vendégművészek jöjjenek, de a társulat nem állhat vendégekből. Az a reményük, hogy a tervük lépésről lépésre megvalósítható. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett oktatói tapasztalatai arra indították Mátyássyt, hogy a Debreceni Tudományegyetem Művészeti Karával együttműködve, a Z generáció meghódítására létrehozza az Opera Camerata projektet.
Kesselyák Gergely friss debreceni tapasztalatokkal érkezett: nemrég a Csokonai Színházban vezényelte a Bohéméletet. Nem titkolta, hogy mondanivalóját az Operaház főigazgatói posztjára készített pályázat több elemére építette, mert arra készülve mélyrehatóan foglalkozott a magyarországi operajátszással. A közismert mondással kezdte: a Magyar Állami Operaház (MÁO) a zászlóshajó lenne. Ez, mint mondta, azt feltételezné, hogy van flotta is. Jelenleg azonban nincs. A hajtóművet a többi hajóból szerelték ki, az üzemanyagtartályt és a parancsnoki hidat lebontották. A torzók jó erősen hozzá vannak sodronyozva a zászlóshajóhoz, ami emiatt csaknem mozgásképtelen. Meggyőződése, hogy egészséges szakmai vérkeringést biztosító operaélet csak önálló identitású operaműhelyek szinergikus együttműködése nyomán jöhet létre.
A hátország feltámasztása, létrehozása nem érzelmi ügy, hanem elemi szakmai érdek. A munkaerő-áramlás, az életpályamodell-építés, a közönségnevelés és az egészséges konkurencia szempontjából is szükséges. E feladat megoldása nem úszható meg, és a Magyar Állami Operaház igazi rendbetételéhez is szükség van rá.
A vidéki operajátszás terén szerinte nagy a baj. A második világháború után kialakult zenei struktúrák szükségszerűen magukban hordozták az operajátszás hosszú távú elsorvadásának lehetőségét. A magyar vidéki zenei élet „másodállásban” próbált operát játszani, de ez nem megy. Vegetálnak az operatagozatok, megszűnt a Bartók Plusz Fesztivál, és idén, majd’ másfél évszázad után először nem játszottak operát a Szegedi Szabadtéri Játékokon.
Meglehetősen fiatalon, 26 évesen kezdett az Operaházban dirigálni, de addigra már négy év gyakorlat és százhatvan színházi előadás, köztük kilenc operaprodukció állt mögötte. Melyik pályakezdőnek adatik ez meg? – tette fel a kérdést. Az operaszakmát hol tanulhatják meg a fiatal karmesterek, énekesek, rendezők? Az ország lakosságának körülbelül 75 százaléka a vidéki operatagozatok előadásain találkozhat először a műfajjal. Ha rossz élményt kap, lehet, hogy soha többé nem megy ismét, mert a gyenge operaelőadás rosszabb, mint a semmi. A MÁO-nak a saját jól felfogott érdekében lobbiznia kell a vidéki operatagozatokért, nem pedig leuralni őket. Az érintett színházak zeneigazgatóiból, főigazgatóiból, a téma iránt érzékeny kultúrpolitikusokból álló munkacsoportra lenne szükség, amely a kormányzattal együttműködve szakmai koncepciót dolgozna ki. Válság idején ez rosszul hangzik, de az biztos, hogy a szegmensbe számottevő többletforrást kell bevonni.
Kesselyák, mint elmondta, nagyon szeret vidéken dolgozni; kivált azt az életformát kedveli, ahogy ott egy-egy produkciót létre lehet hozni. Milyen legyen az önálló vidéki operaműhely? Lehetőleg mindegyiknek legyen más az arculata. Miskolcon például nagyon szeretik az operát. Mivel ott nagyon színházi a közönség, a miskolci operarajongó elvárja, hogy színházias operajátszást lásson. Más városban esetleg jobban szeretik a kosztümös tragédiát, de azt is igen jól kell játszani, és a zenei színvonal nem lehet kérdés. Ő alapvetően nagyon társulathívő, de úgy véli, vidéken most nem reális társulatokban gondolkodni, míg abban igen, hogy ha van öt jól működő vidéki operatagozat, és azok együttműködnek, hozzájuk kötődő szabadúszó csapat alakulhatna a tagjaikból.
A „hardverrel” is baj van. Az érintett színházakat – kivéve a győrit – nagyjából egy időben építették, amelyek már megnyitásuk idején is alig voltak alkalmasak Verdi-operák megszólaltatására, noha a cédén szocializálódó közönség tökéletes hangzást vár el. A Mozart- és Rossini-művekre kalibrált zenekari árkok mérete kicsi a nagyobb apparátusú alkotásokhoz, az akusztika nem felel meg a mai követelményeknek.
Megoldásokat lehet és kell keresni. Miskolcon a fedett szabadtéri színpadból korszerű játszóhely alakítható ki, a tervek már megvannak hozzá. Győrben a rekonstrukció során figyelni kell a modern színháztér akusztikájának javítására. Pécs számára jó lehetőség a kiváló hangzású Kodály Központ, amelyet nagy létszámú darabok innovatív színrevitelével „belakhatna” az operatagozat. Debrecenben három komoly színházi tér van, de operajátszás céljára egyik sem ideális. Ha megépül az ígért koncertterem, a munkák során úgy kell az akusztikáját alakítani, hogy használható legyen operajátszásra is. Kesselyák szerint azokban a városokban, ahol operát akarnak játszani, lennie kell egy legalább ötvenfős professzionális kórusnak. Csak az opera ekkora énekkart nyilván nem tud eltartani, de ha operett- és a musical-előadásokban, szimfonikus koncerteken is dolgoznának, sőt akár egyházi szolgálatot is teljesítenének, finanszírozható lenne a tevékenységük, és művészileg is emelnék a színházak színvonalát.
Ha Kodály országaként zenei nagyhatalom akarunk maradni, akkor muszáj „etetni” a csúcsterméket, az operát, véli a karmester. Ehhez kell a hátország, a vidéki tagozatok munkája. A fővároson kívüli színházak és zenekarok alulfinanszírozottságát átfogó vidékkoncepció megalkotásával kell orvosolni.
Pataki András rendező, kulturális menedzser, a Kulturális és Innovációs Minisztérium volt helyettes államtitkára elismerte, hogy a vidéki operatagozatok alulfinanszírozottak. A színházak egy részének finanszírozási szerződései lejárnak. A kettős – önkormányzati és állami – finanszírozást új megállapodások szabályozzák. A tervek szerint a hat nemzeti besorolású színház támogatásához pluszforrást ad az állam, ha tehát X teátrum 500 millió Ft-ot kapna az adott város önkormányzatától, az állam 500 plusz 100 milliót juttatna mellé. Az erre vonatkozó szerződéseket három évre kötik, így előre tervezhető a műsor. Pataki egyetértett azokkal a felvetésekkel, amelyek szerint rendkívül fontos önálló operaműhelyek létrehozása, amelyek a régiójukban kultúraközvetítőként működnek.
Albert Mária, Seres Gerda
Nyitóképen Erkel Ferenc Bánk bán című operájának próbája a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban 2017-ben (rendező: Gemza Péter). Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI
