Ez a krémszínű, atlaszselyemből készült, hegyes orrú, lapos sarkú báli cipellő lett a hónap műtárgya a nagykanizsai Thúry György Múzeumban.
Ez a krémszínű, atlaszselyemből készült, hegyes orrú, lapos sarkú báli cipellőt egylábas kaptafán készült és fűzött zsinórral szűkíthető. A cégjelzés nélküli topánkát Skublics Irén első báljain viselte az 1890-es évek elején, illetve fiatalasszony korában. A hölgy ruháit, cipőit részben Pesten, részben Bécsben készíttette. A kis báli cipellőt valószínűleg édesanyjától örökölte néhány különleges viseleti darabbal együtt.
Az 1830-as, 1840-es években a teljesen lapos talp és a szögletes cipőorr számított divatosnak. Az előkelő hölgyek számára a lehető legkényelmesebb, legfinomabb anyagból (textilből vagy kényes bőrből), vékony talppal készültek az ún. slippersek, a papucscipők. A legfinomabb darabokban még járni is alig lehetett, egy csepp harmat is átáztatta őket. Az 1870-es évekre kezdett visszatérni a cipősarok a divatba.
A 19. század elejétől egyre divatosabbá váló bálokon a vékony kecskebőr talpú, selyemből, glasszéból készült cipellőket gyakran rongyosra táncolták a hölgyek. A század első évtizedeiben a nagyon színes és a pasztellszínű alkalmi cipő egyaránt divatos volt.
A század közepétől kezdve a bálokban általában fekete vagy fehér cipellőcskéket kezdtek viselni, és a nappali cipők lettek egyre színesebbek és díszesebbek.
Az estélyi ruhák közül mindig a báli ruhák voltak a legragyogóbbak, muszlinból, tüllből vagy selyemből, bársonyból készültek, ujjatlan, mély kivágásúak voltak, hozzájuk hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz illett. A hölgyek között a legjobb alkalmat egymás túllicitálására a báli szezon nyújtotta.
Az első bálozó fiatal lányok mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordtak, s csak a második évadban választhattak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld ruhát. Ha már több éve farsangoltak, sárgát, lilát, vagy vöröset is viselhettek.
A fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, ékszerük a legcsábítóbb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között.
A pompás anyagok, a mélyen kivágott ?ruhaderekak? (ruha felsőrész), a vállig mezítelen karok, melyeket a fehér glasszékesztyű csupán könyökig fedett el, felejthetetlen szépségűvé varázsolták a bálozó hölgyeket. A báli öltözet stílusos kiegészítői voltak a hímzett és áttört 'dán bőrből' vagy a ruha selyméből készült cipellők, melyek az 1880-as évektől már magas francia sarkokon nyugodtak.
A 19. század második felében és a 20. század elején a családi és társasági élet minden részletét íratlan szabályok szerint alakították, beleértve az öltözködést is. Morális megítélés tárgya volt a viselet, illetve az, hogy mennyit takart. A mély kivágású báli ruha - különösen, ha férjezett hölgy viselte - nem esett erkölcsi kifogás alá, annál inkább a láb 'mutogatása'.
Az 1860-as években még a lábfejet is el kellett takarni, csak a "félvilági nők" mutathatták meg bokájukat, lábszárukat. Később a cipő látványa fokozatosan megszokottá vált, de a boka még mindig nem: "Ha véletlenül megláttuk bokáját, az izgalmas látvány emlékét jó ideig magunkban hordtuk" - írta Herczeg Ferenc az 1890-es évek asszonyáról.
Jelentős változást - e téren is - az I. világháború hozott. Az asszonyok nagy számban kezdtek dolgozni, meg kellett szabadulniuk a szűk és hosszú ruhától. A szoknyák rövidülni kezdtek, 1917-ben már lábszárközépig értek. A magas szárú cipők helyett megszületett a fűzős félcipő, a csinosabb, kivágott, magas sarkú cipők váltak divatossá.
A teljes cikk a magyarmuzeumok.hu oldalon olvasható.
