A megbeszéltnél kicsit korábban találkoztunk, mert a lányod este egy zeneiskolai koncerten zongorázik, a fiadnak pedig futballmeccse lesz, és te igyekszel mindkettőn ott lenni. A lelátón is olyan otthonosan mozogsz, mint egy koncertteremben?
Nem mondanám, de apukaként szívinfarktus-közeli állapotba kerülök, ha a fiam csapata nem játszik elég jól. Nemrég kezdett el focizni, és nagyon lelkes. Én is játszottam gyerekként, eleinte az volt a kérdés, hogy a hangszert vagy a sportot választom hivatásul. Aztán elég hamar a zongora mellett döntöttem.
A pályán is hasonló lelkesedéssel és vehemenciával voltál jelen, mint a lelátón?
Igen, elvégre az ember a győzelemért játszik.
A zenében van ilyesfajta belső verseny?
Mindennap. Ezért gyakorolok. A koncertek 95 százalékánál ha nem is érzem azt, hogy vesztettem, tudom, hogy mit kellett volna jobban csinálnom. Több ezer hangból tíz-tizenöt általában félremegy, ennek nagy részét persze legtöbbször csak én hallom. Jandó Jenő mondta, amikor elkezdtem nála tanulni: „Nagyon értékelem a maximalizmusodat, de majd meglátod, hogy ha egész életedben két-három koncerted úgy sikerül, ahogyan szeretted volna, akkor már sokat mondtam.” Olyan már előfordult velem, hogy például egy zongoraverseny után azt gondoltam, hogy nem tudtam volna ennél jobban eljátszani. Az nagyon jó érzés. A lényeg, hogy ami benned van, azt aznap maximálisan ki tudod-e adni. Ez annyi mindentől függ: hogy sikerült a felkészülés, hogyan ébredtél, bulizott-e a szomszéd éjszaka, satöbbi… Egy koncert kívülről úgy tűnhet, hogy csupa csillogás, de belül ez mindig egy komoly meccs.
A maximalizmusod mindig előrevitt?
Igen, ahogyan a kudarcok is. A mentális tréninget éppúgy oktatni kellene, ahogyan a hangszeres játékot. Amikor tanítok, mindig nagy hangsúlyt fektetek a pozitívumokra, mert azok a legtöbb produkcióban akadnak. A tanárok általában kritizálnak, és a negatív dolgokat emelik ki, közben pedig az is nagyon fontos, hogy egy fiatal tudatosítsa magában azokat a pozitív érzeteket, gondolatokat, amelyektől egy produkció igazán jól sikerül és maradandó élményt ad a közönség számára is. Egy rosszabb akusztikájú teremben vagy egy rossz minőségű hangszeren csak ezekre a belső érzeteinkre hagyatkozhatunk. Kocsis Zoltán azt mondta erre: zárd ki a rossz gondolatokat. Ő erre képes volt, végigment azon az ösvényen, amelyet kigyakorolt. De a többségnek ez olykor még egy koncerten is nehézséget okoz.
Nemrég kortárs zongoradarabokat – többek közt Dubrovay László, Madarász Iván és Tóth Péter műveit – vettél fel a rádió számára. A zenei felvételeket nagyon gyorsan abszolváltad, kevés dolgot vettetek újra.
Azzal a csaknem egyórás anyaggal több mint kétszáz órát töltöttem el. Mindig igyekszem úgy szervezni, hogy előtte eljátszhassam koncerten a darabokat. Egy hangverseny számomra kicsit olyan, mint amikor a winchesterbe beégetik az adatokat. Hiába játszom el otthon a feleségemnek, egy koncert feszültségét nem tudom a négy fal között reprodukálni. A kortárs darabok esetében különösen jó, hogy lehet beszélgetni a szerzőkkel. Mindegyikük eljött a próbára. Számomra iránymutatóak az instrukcióik, mert soha nem helyezném az előadóművészi egómat a szerző elgondolása elé. De olyan is előfordult, hogy tetszett, ahogyan én játszottam, és ezért még a kottát is módosítottuk.
Kiváló kortárs szerzők írnak neked darabokat. Jövőre például Tóth Péter zongoraversenyét fogod bemutatni a Pannon Filharmonikusokkal.
Most úgy néz ki, hogy először Eszéken játsszuk majd egy kortárs zenei fesztiválon, és utána visszük Pécsre. Nyilván izgalmas, ha az én játékom inspirál egy szerzőt. Wolf Péter például kéthetente küldött újabb részleteket a Wolftemperiertes-Klavierból, és ezek annyira lelkesítettek, hogy alig bírtam abbahagyni a gyakorlást. Tóth Péter szerintem alig egy hónap alatt írta meg a zongoraversenyt. Amikor eljöttek hozzánk, el is játszottam neki részleteket, és szinte megilletődötten mondta, hogy pont így képzelte el.
A kortárs repertoárt tekintve is rendkívül széles a merítés, amelyben mozogsz. Nemrég játszottad a Zeneakadémián Vidovszky László Schroeder halála című művét, amelyben hatvanegy különböző skálát játszol folyamatosan, több mint harminc percig. Akár egy maraton.
Ennek a darabnak a filozófiáját kell megragadni, bár kétségkívül iszonyatos fizikai teljesítményt és kivételes összpontosítást igényel. Schroeder a Peanuts képregénysorozat zongoristája. (Ebből a sorozatból vált ismertté Snoopy kutya karaktere is – a szerk.) A skálázás egy különleges szimbólum. Az 1970-es években jelentek meg Magyarországon a preparált zongorára írt művek. A Schroeder halála lényege, hogy van egy hangkészlet, amelyből – egy logikusan felépített folyamat során, a preparálás révén – sorra eltűnnek a hangok. A skálából egyre kevesebb szólal meg, mígnem elnémul. Ez egyrészt a zenészlétről mesél, másrészt talán az életünk három fázisán vezet végig. Az első a gyermeki lét, amikor a maguk tisztaságában szólalnak meg a hangok. Aztán ugyanazt a skálát játszod, ám azok a hangok, amelyekről úgy gondoltad, tökéletesen szólnak, és ez életed végig így marad, megváltoznak – eleinte még erősen szólnak, akár egy gamelánzenekar –, aztán cserben hagynak, eltűnnek. Olyan, akár a felnőttlétünk viszontagságai: csalódsz egy barátodban, otthagy a szerelmed… Az utolsó szakasz pedig a halál. De te mindvégig ugyanazokat a skálákat játszod.
Mindennap gyakorolsz?
Legtöbbször reggel hétkor odaülök a zongorához, és van, hogy akár nyolc-tíz órát játszom...
Ez nem öli ki az emberből a lelkesedést?
Dehogy! Bele lehet fásulni, de olyankor el kell menni horgászni, futni, kirándulni, sörözni a barátokkal. Fontos a rekreáció. De ilyen széles repertoárba különösen nehéz beleunni, engem a sokféleség éltet. Ráadásul annyi az átjárás a különböző stílusok közt, hogy egy-egy új darab megtanulásával öntudatlanul fejlődik a már ismert repertoár is. A Lajtha-összkiadás óta mindent könnyebben tanulok. Annak összetettsége igazán megedzett, és jobban átlátom a klasszikus művek struktúráját. A zenét szeretik túlbonyolítani az emberek, pedig három alapvető dologra épül: ritmus, rezgésszám, azaz hangmagasság és dinamika. A zongora ráadásul „buta hangszer”, csupán a leütés erejét és sebességét tudod befolyásolni, nincs más eszközöd. Ez igen súlyos felismerés egy fiatal növendék számára. Ifjan rongyosra hallgattam Horowitz felvételeit, nem azért, hogy utánozzam, hanem hogy megfejtsem az eszközeit. Apámtól rengeteget tanultam gyerekkoromban, énekes-prímás volt, és fantasztikusan énekelt.
Mit lehet ebből tanulni?
Egy magyar nótát pontosan ugyanúgy kell felépíteni, ahogyan egy klasszikus művet, és ezek a formák – néha nem is szándékoltan – a kortárs zenében is fellelhetőek. Az emberek többsége ódzkodik is a nagyon modern zenétől, mert a közös nevező, a megszokott harmóniák hiányoznak. Ezért is jó, ha az előadók beszélnek a kortárs művekről, rámutathatnak a közös pontokra.
A Bartók Tavasz koncertjén április 8-án a Budapest Music Centerben a húsz éve elhunyt Szabó Csaba zongoraműveit adod majd elő, amelyeket nemrég lemezre vettél. Itt is beszélsz majd az alkotásokról?
Azok önmagukért beszélnek, zseniális repertoár. Ilyen sokszínű életművet kevés szerző tudhat magáénak: a zeneiskolásoknak is játszható „tandaraboktól” a Kodály Zoltán ihlette műveken át a preparált zongorás alkotásokig mindent magas szinten művelt. Fontos, hogy bármilyen vad ötlete van, az sosem öncélú. Ha az ember ennyiféle művet játszik, annak kétségkívül előnye, hogy ha ránéz a kottára, máris látja, hogy a darab melyik huszadik századi dialektushoz kapcsolódik. Minden szerző örököl és megújít: kap valamilyen örökséget, majd hozzáteszi a magáét. Wagnert vagy a hollywoodi zenét sem tudod elképzelni Liszt Ferenc nélkül.
Szívesen játszol időnként régebbi hangszereken, például fortepianón. Miért fontos ez?
Mert ezek a darabok eredetileg ilyen hangszerre születtek, így hitelesek. A zongora a 19. században rengeteget változott: a szalonok viszonylag kis tere után hatalmas hangversenytermeket kellett megtöltenie a hangjával. De az egyedi építésű hangszerek finomsága sok szépséget rejt magában. Ráadásul a zongorán szinte lejátszhatatlan Liszt-művek egy ilyen hangszeren könnyedén megszólalnak.
Rendszeresen tartasz mesterkurzusokat, nemrég Isztambulban tanítottál. Mi inspirál ebben?
Hiszek abban, hogy ez egy bizalmi alapon épülő szakma. Nagyon fontos a hitelesség. Amit átadok, az a saját tapasztalatom, és nem rejtem véka alá. Nem érdemes a sírba vinni, amit tudunk. Mindannyian Beethoven és Liszt növendékei vagyunk, ezt a vonalat pedig nem szabad megszakítani. Ráadásul hihetetlen ereje van annak, amikor egy fiatal azt mondja, hogy sosem szólt még így a keze alatt a zongora.
