Balsors és jószerencse

Az ismert színházi hagyomány szerint talán egyetlen dalmű előadását sem kíséri annyi kisebb-nagyobb baleset, vagy éppenséggel szerencsétlenség, mint Giuseppe Verdi baljós című operáját. (Vetélytársa legfeljebb a karmestergyilkos Trisztán és Izolda lehet.) Leomló díszlet, a sorsdöntő pillanatban csütörtököt mondó kellékkarabély, s néhány valódi tragédia, mint a korszakos amerikai bariton Leonard Warren halála az opera egyik New York-i előadásán, 1960-ban. Ezzel szemben a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben botlások nélkül, jó egészségben és fényes sikerrel zajlott le a háromrészes kisebbfajta Verdi-ciklus utolsó előadása. Habár meglehet, némi rosszmájúsággal bizony közepes erősségű malőrnek tekinthetnénk a tényt, hogy az operát Káel Csaba állította dobogóra. Kedvelt kivetítőin ezúttal valamely korai James Bond-film főcím-animációjából, az Űrgolyhók háttérképeiből, valamint a Szépművészeti Múzeum prekolumbián tárlatának kincseiből villantott fel figyelemreméltó, s egyszersmind roppant idegesítő részleteket.

Ám erről egy szót se többet, mert a kínos pillanatokat jócskán feledtették az operai varázslatot teremtő énekesek, s a Kovács János mesterpálcája alatt szolgáló hangászok, akik már a közkedvelt nyitány előadása közben egyértelművé tették, hogy a bolygók szerencsés összeállása mellett telivér, még gyengeségeiben is szerethető operazenekar válhat belőlük. A Magyar Állami Operaház Zenekarának, valamint a szintén jobb formát mutató operaházi kórusnak (karigazgató: Szabó Sípos Máté) a teljesítménye az est egyik legkellemesebb meglepetését szerezte az egybesereglett zenebarátok számára. S a nyitány után jöttek az énekesek, akik közül többen is a nemzetközi élvonalhoz sorolhatók, s külön szerencsénkre e ténynek rövid úton bizonyságát is adták. Legelsősorban a Leonórát éneklő Michele Crider, aki nagy erejű, hamisítatlan drámai szopránhang birtokosa: játéka meglehetősen visszafogott, ám szólamát hibátlanul hozta, s különösen a II. felvonás második képében, illetve Leonóra IV. felvonásbeli híres-híres Melodiájával elragadta közönségét. Hasonlóan letaglózó hang a bariton Lado Atanelié (Don Carlos szerepében), aki erős kisugárzású személyiségével sem takarékoskodott, s legfeljebb tán egy-egy stílustalan frázissal, szokatlan gesztussal adott többet a kívánatosnál. A szintén grúz Badri Maisuradze kvalitásos énekes, férfiasan megküzdött Alvaro kutyanehéz áriájával, mégsem tudtuk elsőre szívünkbe zárni hol kásás, hol gombócos tenorját.

A széttartó cselekményű és dramaturgiailag merőben problematikus Verdi-opera, amelynek középpontjában egy sorsüldözött és egymást szem elől tévesztő szerelmespár, valamint az őket hegyen-völgyön üldöző bosszúszomjas testvérbáty áll, a három főszerep mellett több hálás szólammal bír. Most ezeket a szerepeket is remek énekesekre sikerült kiosztani, s közülük is a legnagyobb elismeréssel a szerzetes Melitone - kissé vérszegényen - buffo partéjának megformálóját, Tomasz Koniecznyt kell ehelyütt felemlítenünk. A Budapesti Wagner-napokon már többszörösen is ünnepelt fiatal énekes ezúttal eszköztárának harsányabb kellékeit tárta elénk, s mi tagadás, házsártos csuhásként is tetszett. Pánczél Éva hozta a karakterrel nem, ám énekelnivalóval ellátott Preziosilla szólamát, s hasonlóan kellemes benyomást ébresztett a brazil basszista, Diógenes Randes a hótiszta Páter Gvardián szerepében.