Porto felé utazva eltöprenghetünk, milyen a magyar tenger. Hiszen a mi tenger szavunk nem hasonlít a nyugati nyelvek tengerére. A tenger török eredetű jövevényszó, azt sugallja, hogy valami irdatlanul nagy, megszámolhatatlan. Magyarul nemcsak a tenger „tengernyi”, hanem a gond, a bánat, a tennivaló.
A portugál tenger, a mar is végtelen. De ebben a szóban ott villódzik a szerelem (amor) és a halál (morte) is. Hány és hány portugál költő játszott el ezekkel a hasonló alakú szavakkal! De ez a végtelenség egészen másféle, mint a Földközi-tenger, a mare nostrum langyosabb, barátságosan villódzó kékje. Az Atlanti-óceán hidegebb, ellenségesebb, veszedelmesebb – nem véletlen, hogy a portugál tenger (a francia és spanyol nyelvvel ellentétben) hímnemű szó. O mar. Rövid, szinte kattogós. Senkinek sem jutna eszébe ezt becézgetni.
Ennek ellenére a portugálok is vágyakozással fordulnak a tenger felé. A portugál költészetben is gyakori saudade jelzi azt a sóvárgó lelkiállapotot, amikor úgy érezzük, vonz a végtelen, szinte magával ragad a látóhatár. Amikor szinte beleszédülünk az óceán már-már túlvilági ragyogásába.
Ez a vonzódás nemcsak költészet, hanem történelem is. A portugál felfedezéseknek természetesen voltak gazdasági, politikai, vallási mozgatórugói, de sok portugál szegénylegény kalandvágyból, sóvárgásból, a saudade ösztökélésére vágott neki a tengernek. A portugál reneszánsz nem is az antikvitást, hanem a tengert helyezte fókuszba (minderről a későbbiekben), megerősítve ezzel a tenger a portugál gondolkodásban mindig is jelen lévő misztériumát.
Ahogy közeledik a repülőgép Porto felé, próbálom számba venni a magyar irodalom tengerről szóló költeményeit.
Nincs sok. A régi magyar költők közül csak az Adriai tengernek syrenája, Zrínyi Miklós ismerte behatóan a tengert – furcsa belegondolni, hogy 19. századi költőink nagy többsége nem is járt külföldön. Vörösmarty sem, aki pedig olyan ellenállhatatlanul írt az óceánról a Délszigetben.
Pilinszkynek szinte csak a vallásos verseit ismerjük és szeretjük, pedig ő a tenger felfedezője a modern magyar irodalomban. Rövid római tanulmányútja során sokat barangolt Ostiában. Verseiben nemcsak a végtelen víz elevenedik meg, hanem a strandélet is: a homok, a kabinok, a napernyők, a tengerparton vonulgató, gyönyörű lányok. Ugye, nem erre a Pilinszkyre gondolunk, ha a nevét meghalljuk? Persze a lányok és a gyerekek mellett ott találjuk az alvó szegeket is a „jéghideg homokban”.
A magyar nyelvben igazából nincsenek nemek – ennek ellenére a tenger női elem Pilinszky lírájában. Az élet körforgásához, a születéshez, a szerelemhez és az anyához kötődik. A tenger című versben az édesanya halálát idézi fel: „A tenger, mondtad haldokolva, / s azóta ez az egy szavad jelenti számomra a tengert, / s azt is talán, hogy te ki vagy. // S azt is talán, ki vagyok én? / Hullámvölgyek, hullámhegyek. / Agóniád, akár a tenger, / megszabadít és eltemet.”
Ezt a bölcsőhöz-sírhoz hasonlatos anyai tengert, ezt a nőies elemet (Itáliában a „tenger csillaga” maga Szűz Mária) hiába keressük Portugáliában. Az óceán soha nem kedélyes. A saját hangodat sem hallod a szűnni nem akaró robajlásban. Nem lehet benne kényelmesen úszkálni, csak megmártózni, vagy „vitetni magad” a hullámokkal. Nincs olyan pillanat, amikor ez a hatalmas víz ne éreztetné, hogy mennyivel erősebb nálad. Hogy ő szilaj és halhatatlan, te pedig kicsi és elveszett vagy.
Ez az óceán még hiányzik a magyar irodalomból. Nincsenek erről versemlékeink.
Talán ezért hat rám mindig annyira elementárisan.
Akkor is dübörög a „végtelen”, amikor a part közelében, Porto szélén megkeressük a szállásunkat. De végre itt vagyunk! Még nincs itt a szezon, az árak nyomottak, a dona de casa, a háziasszony csekély lelkesedéssel mutogatja a szobánkat. Az ablakunk nem a partra nyílik, de sebaj – a hullámok morajlása a mi szobánkba is behallatszik.
Már ösztöndíjas éveimben is észrevettem, hogy a portugálok mennyire nem szeretnek strandolni. Most is csak gyerekes családokat, tiniket és külföldieket látok a strandon heverészni. Kicsit hiányzik is a Balatonon megszokott, közép-európai módon rendetlen és kedélyes strandélet, az egymás mellett sorakozó ilyen-olyan sütödék, édesség- és italárusok sokasága. Ennek ellenére – húsvét hétfő van – fél Porto itt sétál a partmenti sétányokon. Turisták még kevesen járnak erre, ebben a hónapban az óceán még a portugáloké.
Szépen kiöltözve, ünnepi arccal, ábrándosan a messzeséget fürkészve járkálnak. Ez a késő délután, a saudade, a sóvárgás ideje. Az arcok kiszínesednek, a tekintetek csillognak – a tengeri szél mindent és mindenkit megelevenít. Az egyik percben kéken ragyog az égbolt, a másik percben – micsoda színház! – hatalmas felhők tornyosulnak fölöttünk. Idős párok a strandot a sétánytól elválasztó korlátnak dőlve álmodoznak.
Az óvatlanabb párok elmerészkednek a világítótorony mólójához – itt vigyázni kell, a felcsapó hullámok olykor-olykor mindenkire hatalmas vízpermetet zúdítanak. A gyerekek boldogan sikítoznak, az idősebbek méltóságteljesen hallgatnak. A túlpartot figyelik, mintha láthatnák a 16. századból visszatérő karavellákat, vagy valami módon érzékelnék a messzeségben rejtőző Florida körvonalait.
Vagy az a túlpart, amit ők figyelnek, nem is leírható a mi földrajzi koordinátainkkal?
Nyitókép: világítótorony a Douro folyó torkolatánál az Atlanti-óceánon, háttérben Porto városával. Fotó: Daniel Malinowski / Shutterstock
