A LOL elkészítése ? pontosabban az azonos című, szintén Lisa Azuelos által rendezett francia film amerikai újrahasznosítása ? mögött talán az a szándék lehetett, hogy ha már ilyen szűk rétegből kerülnek majd ki a nézők, legalább ők kivétel nélkül mind megtalálják benne a számításukat. Így a stáb lázas kutatómunkával összegyűjtött mindent az égadta világon, ami csak foglalkoztathatja ezeket a mai kamaszokat, intimgyantázástól a csetelésen és SMS-ezésen, a szüzesség elvesztésén át a szülők és kistestvérek által okozható minden nehézségig, hogy mindezt szinte dokumentumfilmes hitelességre törekedve valami filmszerűvé formálják. Plusz elhelyeztek benne pár tanító szándékú intelmet, miszerint: nem árt ésszel bánni a marihuánával, a szerelemben a legfontosabb, hogy ne az elvárásoknak akarjunk megfelelni, hanem önmagunk legyünk, és hogy a szülők problémái igazából nem is annyira mások, mint a gyerekeikéi. És bármilyen kínosan hangozzék is ez így, egy mondatban összefoglalva, valójában pont ennyi kell ahhoz, hogy átbillentse a mutatót a ?teljesen felesleges, értéktelen romantikus komédiá?-ról legalább a ?nem teljesen felesleges és nem is teljesen haszontalan tinifilm?-re. És ezzel a LOL máris beelőzött egy orrhosszal vagy száz hasonló vígjátékot ? ezt még akkor is el kell ismerni, ha ez egyébként nem egy eget rengető teljesítmény. Akkor is, ha a filmnek amúgy semmilyen más erénye nincsen.
A LOL nemcsak hatásmechanizmusában (törekvés a valóság látszólag leginkább élethű lemásolására, plusz némi társadalmi mondanivaló becsempészése) pont olyan, mint a Barátok közt vagy korábban a Szomszédok, de furcsamód még formai megvalósításában is. A lényeg nem a filmes látásmód vagy a rendezői egyéniség, hanem az események kvázi dokumentálása, kilencvenöt százalékban csak az éppen beszélő ember képernyőn való szereplésével; a vágás és a kameramozgás is praktikusan ehhez igazodik, aláfestő zene csak a kiemelt pontokon van, egyébként a hétköznapok zajai az átlagosnál hangosabban szűrődnek be (lásd még: erőltetett életszerűség): az egésznek olyan a hangulata, mintha egy háromperces részekből álló sorozat harminc epizódját kellene egyben megnézni. Színészi játék gyakorlatilag nincs, csak az elhangzott mondatok széles gesztusokkal és látványos arckifejezésekkel való illusztrálása. És a konfliktusgenerálás is a Barátok köztöt idézi: az anyukának eltörik a cipősarka, de szerencsére pont arra jár egy szexi és segítőkész férfi kétszemélyes motorjával ? vajon összejön-e az álompár húsz percen belül, vagy eltart harmincig is? Vagy: a főhősnő szex hangjait hallja egy zárt ajtó mögül, majd hamarosan megjelenik a pasija, úgyhogy persze az események megbeszélése nélkül szakítanak gyorsan, hogy pár hét múlva legnagyobb meglepetésünkre kiderülhessen, valójában más kamatyolt az ajtó mögött.
Igazán komoly problémák nincsenek, pedig ez lehetett volna a kulcs ahhoz, hogy a LOL sutasága mellett is komolyan vehető film legyen: a fiával brutálisan szigorú apa még épp időben megenyhül; a naplóját elolvasó anyától az elvált apához költöző lány pár nap után sírva borul pityergő édesanyja kebelére; az elvált szülők maximum három rossz szót szólnak egymásnak; a nagyon cikinek tartott kocka sráccal összejövő csajt senki sem közösíti ki, és így tovább. Mintha a rendező talált volna egy könyvet, amelyben feldolgozzák a kamaszok igazán komoly, a sorsukra hosszú távon is ható problémáit, elolvasta volna a tartalomjegyzéket, de a témák kidolgozását már néhány, mindig boldog Disney-tündérkére bízta volna.
