fbpx

Barátok örömzenéje – Borbély Mihály, Farkas Zoltán és Lőrinszky Attila koncertjéről

Itt azt figyeljük, hogy miként birkóznak a muzsikusok az anyaggal, hogyan kommunikálnak a szemükkel, a mozdulataikkal, hogyan izzítják fel körülöttük a levegőt: a Magyar Zene Házában jártunk.

Jó barátokkal zenélni olyan, mint jó barátokkal beszélgetni: akkor sem lehet megunni, ha már ezer és ezer áll mögöttük. Mindig akadnak újabb témák, és mindig lehet újat mondani arról, ami régen volt. Valahogy így lehetett ennek az estének a hármasa a Magyar Zene Házában. Borbély Mihály a szaxofonjait, furulyáit, fujaráját és klarinétját egyaránt bepakolta, Farkas Zoltán „Batyu” dobbal és ütőgardonnal érkezett, Lőrinszky Attila bőgővel. Azt is megtudtuk, hogy ketten-ketten már sokszor zenéltek együtt, de hárman még sosem – itt volt az ideje.

Batyu, az egykori Táncházmozgalom jeles alakja, aki hatvanhat évvel a háta mögött sem fájlalja – vagy nem mutatja, hogy fájlalná – a térdeit a gyimesi ropogtatóktól, heves férfitánccal kezd, miközben a két zenész szolgáltat talpalávalót. Egy rövid tánc erejéig, rögtön az első számok egyikében színpadra szólítja Tóth Ildikó „Fecskét”, hogy járjanak egy kettőst.

A másfél órányi, nagyjából előre eltervezett, az élő gyakorlatban mindig kicsit máshogy megvalósuló improvizációban a három zenész előzékeny, a saját és másik helyét, szerepét ismerő művész.

Olyan tehetség ez, amit a jazz-zenészek és a népzenészek bírnak a leginkább: akinél a labda pattog, tudja, hogy meddig pattogtathatja, mikor illik már továbbadni, s aki segít, kísér, legalább sejti, merre kanyarítja a témát az aktuális szólista.
Lőrinszky Attila. Fotó: Kincses György

Borbély Mihály, aki gyakran váltogatta a tenor-, a szopránszaxofont és a klarinétot, egyaránt merített a magyar népzenéből, a dunántúli és az erdélyi dallamkincsből, időnként pedig a klasszikus amerikai jazzből. Batyut, amikor az ütőgardon volt a kezében, gyakran az ugrós, a bokázó, a csapásoló és egyéb férfitáncok ritmikája inspirálták. Lőrinszky Attila eleinte szívesebben vonózott a bőgőn, széles, a hangszer felső tartományaiban barangoló, pentatonos ízű dallamokat improvizált – helyenként ismert népdalokat (Kis kece lányom) is beleszőve.

Bár a közönség hajlamos a rossz szokásra, hogy az általa ismert műveket látva a programban keresse a Jegyvásárlás gombot, az improvizációs koncertek sokkal több izgalmat tartogatnak. Majdnem azt mondom, hogy nincsen rossz improvizációs koncert, de ez nem igaz. Az viszont igen, hogy ilyenkor máshogy figyel az ember, ösztönösen érzi, hogy amit hall, az éppen most születik, most alakul – és ez lenyűgözi. Kicsit a sporthoz hasonlít ez az élmény, ott is az az érdekes, hogy sikerül-e egy támadás, egy figura, egy váltó, és ha nem sikerül, zokszó nélkül követjük, mi jön utána. Itt is azt figyeljük, hogy miként birkóznak a muzsikusok az anyaggal, hogyan kommunikálnak a szemükkel, a mozdulataikkal, hogyan izzítják fel körülöttük a levegőt.

Szerencsénk van azokkal a műfajokkal, amiknek még része a rögtönzés – ahogy ezzel a koncerttel is. Hiszen mindig az a kérdés, hogy akadnak-e nagy csúcspontok, fel tudják-e őket építeni a játékosok. És most akadtak, több is. Az egyik különösen magával ragadó volt, ekkor a fúvós a jazz dallamkészletére váltotta a népit, a nagydob és a bőgő életteli társaságában.

Borbély Mihály végül elővette az „egzotikusabb” instrumentumait is. A fujara, ez a szlovák eredetű, embermagasságú, dongó hangú fúvóshangszer állítólag török közvetítéssel jutott el a szomszédos országba, s ennek megfelelően keleties jelleget kölcsönöz a zenének. A pásztorfurulyát, aminek a hangmagasságát a játékos a cső végének lefedésével változtathatja, Borbély morogva, zizegve szólaltatta meg. Batyu, aki a kétfenekű nagydob, azaz a tapan és az ütőgardon között ingadozott, rengeteget tett érte, hogy a hármas energiája ne csituljon a másfél óra alatt: végül az ő kurjantása fejezte be a koncertet. Aztán jött még egy ráadás.

A nyitóképen Borbély Mihály és Farkas Zoltán Batyu egy korábbi koncerten.

A rovat további cikkei