Nemrég volt az esküvőd. Megosztasz belőle egy olyan momentumot, amit csodaszerűnek éreztél?
Az egész nap maga volt a csoda, számtalan kiemelt pillanatot fel lehetne belőle idézni. Néhány rokonunkat és színész kollégámat beszervezve titkos dallal készültem: Presser Gábor Te majd kézen fogsz és hazavezetsz számát énekeltem el a feleségemnek. Az a pillanat megismételhetetlen, és örök emlék marad. A másik ilyen a nyitótáncunk volt, amit vetítés indított el. A felvétel Bogár szalagavatóján készült, amin együtt táncolunk a Metallica Nothing Else Matters számára. A múltbeli jelenet pedig egyszer csak átúszott a jelenbe, és már nem a film pörgött, hanem mi táncoltunk a násznép előtt. A tánc aztán óriási flashmobbal ért véget, szenzációs volt.
Mit élsz meg csodaként?
Az emberi akaraterőt. Lenyűgöző, hogy az ember mennyi mindent végre tud hajtani a puszta akaratával. Erről mindig Benedek Tibor egyik gondolata villan be: „Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszom túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. (…) Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez ez én tehetségem.”
Mondj egy olyan mesét, ami a varázslatossága miatt volt meghatározó a számodra.
A Harry Potter-széria abszolút ilyen. Felső tagozatos diákként elementáris erővel hatott rám az a világ, amit J. K. Rowling megteremtett. Ha egy világ ennyire komplex, a legkisebb részletekig megkomponált, el tudja varázsolni az olvasót.
Hogyan képzelted el kiskamaszként a felnőttvilágot?
Nagyon másként, mint ami most a valóság. Későn érő típus voltam, sosem akartam felnőni. Le voltam maradva az osztálytól, mert engem teljesen hidegen hagytak azok a dolgok, amik a többséget érdekelték. Nem voltam antiszociális vagy magányos, de mások voltak a prioritásaim, mint nekik. Tízéves korom körül elkezdtem heti egyszer drámajátékra járni, ami nagyon beszippantott, és számos dologra megtanított. Élveztem, mert ott teljesen szabadjára engedhettem a kreativitásom és a fantáziám.
Milyen volt gyerekként a könyvekhez való viszonyod?
Akkortól kezdve, hogy megtanultam olvasni, bújtam a könyveket. Először gyerekkönyveket, később pedig rengeteg fantasyt fogyasztottam. A történetek világa ragadott meg, szerettem beléjük elvonulni. A gyermekkori olvasmányaim ma is megvannak: az egykori gyerekszobámban, bedobozolva őrzöm őket.
Milyen történeteket olvastak fel neked?
Nagyon szerettem a felolvasott meséket is, de igazán az volt számomra izgalmas, amikor rólunk meséltek a családtagjaim. Emlékszem, hogy a zalaegerszegi nagymamám rendszeresen mesébe szőtte az aznapi történéseket, amik velünk estek meg. Édesapámnak is volt egy kitalált történetfolyama a margitszigeti kisbuszról, akinek az apukája a csuklós busz, az anyukája pedig a trolibusz.
A csillagszemű juhász meséjéről milyen emlékeid vannak korábbról?
Gyerekként is ismertem és olvastam a történetet. Akkor hőst láttam benne, akire fel lehet nézni, hiszen annyira bátor, hogy szembe mer szállni a királlyal. Felnőtt fejjel aztán más dimenzióit is észrevettem a történetnek. Új fénytörésbe került, és érdekes kihívás volt megtalálnom magamat benne. A bemutatót követően Tatai Zsolttól megkaptam Boldizsár Ildikó ehhez a meséhez írt meseterápiás szövegét, ami szintén sok tanulságot hordozott számomra magában.
Milyen előadást ajánlanál egy felnőttnek, aki még sosem járt a Budapest Bábszínházban?
A Frankensteint mindenképp. Bár kamara-előadásról van szó, monumentális darab, ami izgalmas módon feszegeti a határokat. Lenyűgöző a Kreatúra báb, amit hárman mozgatnak. A mű pedig azért annyira figyelemre méltó, mert elemien szól az emberi tudatlanságról, ostobaságról és arról, hogy az ismeretlentől való félelem hogyan szül agressziót.
A Szerb Antal-kód pedig azért lehet izgalmas egy felnőttnek, mert teli van irodalmi vonatkozással, így sok aha-élményt válthat ki. Ebben az előadásban nagyon jól kirajzolódik az is, hogyan járhat kéz a kézben az élő színház és a bábszínház. A jelenben játszódó történéseket élő szereplők játsszák el, a múltbeli síkokat pedig bábokkal jelenítik meg, és ez nagyon jól működik a színpadon.
Ha bárhová utazhatnál a múltba, akkor melyik korba mennél?
Az 1920–30-as évekbe. Vonz annak a kornak a zenéje, divatja. Volt benne valamiféle emelkedett elegancia. Épp az első világháborút hagyták maguk mögött az emberek, felszabadultak a borzalmak alól, euforikus állapotba kerültek, és a dekadens attitűd is meghatározó volt.
Ha bárkivel, akár régen élt személlyel is elmehetnél vacsorázni, akkor ki lenne az, és miről beszélgetnétek?
Szívesen beülnék Karinthyval és Kosztolányival egy kávéházba, és csak figyelném őket. Nézném, ahogy elviccelődnek egymással, és közben megpróbálnék rájönni, hogy miként tudnak egyszerre nagyon érzékenyek és férfiasak lenni. Szerintem az ő személyiségükben vegyültek egymással a lírai és a maszkulin energiák, ami ritka kombináció.
Mondj tőlük egy-egy művet, ami fontos számodra.
Gyerekként Karinthytól a Tanár úr kérem karcolatfüzérét félévente elolvastam, és mindig nagyon jókat nevettem rajta. Felnőtt fejjel pedig az Előszó az, ami újra és újra megtalál. Kosztolányitól az Akarsz-e játszani? a fontos számomra, amit a felvételin is mondtam, de azóta egészen mást jelent már. Számomra ma a párkapcsolatról szól ez a vers. Arról, hogy a házasság játszótér, amelyhez meg kell találni azt a játszótársat, aki a partnered, akivel egyszerre tudsz hülyéskedni és mély dolgokról beszélni. De nagyon szeretem a Hajnali részegséget is, mert olyan ritka, ihletett pillanatot fest le, amikor az ember megvilágosodik, és tisztán kezd el látni bizonyos dolgokat.
Ha választhatnál egy festményt a világ összes műkincse közül, mi lenne az?
Cezanne Washingtonban őrzött, Harlequin című festményét választanám, amit 2012-ben láttam a Szépművészeti Múzeum Cézanne és a múlt című kiállításán. Valamiért megfogott annak a szomorú bohócnak a karaktere. Talán azért, mert kicsit én is ilyen vagyok. Általában jókedvű és pozitív, de néha szeretek elmerülni magamban, a gondolataimban, és olyankor mindig odajönnek hozzám: „Zsombi, mi a baj? Látom, rosszkedvű vagy.” De az igazság az, hogy egyáltalán nem vagyok rosszkedvű, csak az embereknek furcsa, ha nem mosolygok és jópofáskodom folyamatosan.
Ha találkoznál egy idegennel a vonaton, aki semmit sem tud a magyar kultúráról, mit említenél neki, ami szerinted nagyon magyar?
Vitéz László karaktere ízig-vérig magyar, és hozzá könnyen lehetne kapcsolódnia annak, aki ismeri a commedia dell’arte Pulcinella karakterét, a Punch and Judy-bábokat vagy a Petruska-burleszket. Mutatnék neki zenét is: Bartókot, Lisztet és maiakat is: Yonderboit, Žagart, Kispál és a Borzot. Vagy mesélnék neki az Aranyélet sorozatról, ami nekem a simliskedésektől, az ügyeskedésektől válik tipikusan magyarrá. Aztán meg a vonatról leszállva főznék neki valami jó magyar kaját: paprikás krumplit vagy lecsót.
Ha külföldre mész, mi érdekel?
Mindig fontos, hogy kipróbáljam a helyi ízeket, valamint ha van idő, múzeumokba is ellátogatok. Nagy kóborló vagyok egyébként, szeretek céltalanul nekiindulni, és idegen utcákat felfedezni; olyan környékekre rábukkanni, amelyek nem tipikus turistalátványosságok. Amikor Canterburyben tanultam Erasmus+ ösztöndíjjal, a cuccaimat lepakolva már első este nekiindultam, hogy magamba szívjam a város atmoszféráját. Aztán addig csatangoltam, míg a katedrális előtti téren levő The Shakespeare kocsmában nem találtam magam. Ez sorsszerű volt.
Hiszel a sorsban?
Fontos része az életemnek az Istenhez való viszonyom, reformátusként pedig hinnem kell valamiféle predesztinációban. Szerintem azonban a determináltság és a saját akarat valamiképpen összefügg egymással. Én akarok elérni bizonyos dolgokat az életben, de úgy gondolom, hogy nem véletlen, hanem irányított, hogy épp mit.
Mi a hit?
Biztonság, kapaszkodó, támasz.
Mi jut eszedbe a szóról: meglepetés?
Általában előre ki szoktam találni, mik a nekem szánt meglepetések. Ám Bogár a harmincadik születésnapomra olyan könyvet készített, amelyben barátok, családtagok, kollégák osztották meg a velem kapcsolatos benyomásaikat, történeteiket. Ez tényleg váratlan volt számomra, és nagyon meghatódtam tőle.
Tánc?
Felszabadultság, öröm, boldogság.
Szépség?
Az, amin az ember szeme megakad. Első benyomás. Ami hordozza a mulandóságot, de ha a képzőművészeti alkotásokra gondolunk, mégis örök.
Idő?
Folyamatos késésben és elmaradásban vagyok.
Siker?
Néha talán hajszolom. Viszont csodálatos érzés, amikor a színpadon száz gyerek egyszerre nevet egy poénon vagy amikor egy kolléga rám ír, hogy tetszett neki, amit csináltam.
Katarzis?
Olykor előadás közben is létrejönnek olyan pillanatok, amikor egy kollégával össze tudunk kapcsolódni.
Ha egy hónapra elvonulnál egy szigetre, mit vinnél magaddal?
Mondanám, hogy könyvet, de a tengerparton nem biztos, hogy olvasnék. Talán valamilyen kis szerszámot, amivel apró tárgyakat faraghatnék. Elég ügyetlen vagyok, de egy hónap alatt biztosan belejönnék.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
