Barta Dórát a megújulás folytonos vágya mozgatja, ezért tehetségét, professzionalizmusát mindig újabb és újabb területeken bizonyítja. Korábban táncművészként ért el sikereket, majd tánciskolát alapított. A megalakulásától kezdve koreográfusként is alkot az általa vezetett Kecskemét City Balettnél, és három éve a Hírös Agóra kulturális és ifjúsági központ igazgatója. A közelmúltban ismét rangos elismerést: a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át.
Tizedik éve vezeted a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház balett-tagozatát, a Kecskemét City Balettet, amelynek koreográfusa is vagy, és három éve a város kulturális intézményének ügyvezetői székében is ülsz. Melyik vagy igazán te?
Mindegyikben önazonosan létezem. Számomra mindkettő ugyanaz a kreatív terület; bármelyiket is gyakorlom, otthonosan érzem magam. Az alkotás és az ügyvezetés szerintem nem is áll olyan távol egymástól. A rendezvényszervezés, -kitalálás is teremtő-alkotó tevékenység, hiszen úgymond a semmiből kell létrehozni olyasvalamit, ami sok ember számára szerez maradandó élményt. Mindkét területen elmondhatok valami számomra lényegeset a világról, hol ebben, hol abban a formában: egyszer koreográfiával, máskor a gondosan összeválogatott kulturális kínálattal. Időről időre betörnek változást hozó hullámok az életembe, amikor egy-egy feladatban való hosszabb elmélyülés után úgy érzem, hogy másfajta késztetések, motivációk erősödnek fel bennem, ami váltásra ösztökél. Így volt hajdanán a táncművészettel is. A táncoskarrieremet viszonylag hamar le tudtam zárni, mert az előadó-művészet után intenzíven érdekelni kezdett az alkotói világ. Aztán egy idő után a szervezetépítés és -fejlesztés, a közösséggel való más típusú együttműködés, majd az intézmény vezetése jelent meg számomra új kihívásként.
Mennyire támogatják, gazdagítják egymást ezek az utak?
Sokan úgy gondolják, hogy ezek a feladatok különálló dobozokban léteznek, egymástól elszigetelten kell őket értelmezni. Én viszont éppen a kontextusuk megélését élvezem a legjobban, egyik terület ugyanis hat a másikra, és egyértelműen összecsengenek, erősítik egymást. Én mindig is az az alkotó ember voltam, aki képes a földön járni. Nem hiszem, hogy a művész feltétlenül lila ködben lebegő szereplő, és azt sem gondolom, hogy egy intézményvezetőnek ne szabadna az intuícióira hallgatva repülnie. Nekem a kettő mindig is nagyon együtt létezett.
Többször nyilatkoztad, és aki ismer, láthatja is, hogy téged a megújulás vágya motivál.
Talán igen. Az ismétlést, a stagnálást nehezen viselem, ami alkati sajátosság. Ha valami nagyon sokáig egyforma, egy idő után erős késztetést érzek a változtatásra. Észreveszem, ha a kollektív tudatot aktuálisan foglalkoztató témákkal nem elég korszerűen foglalkoznak. Vonz az a kihívás, feladat, hogy a kor elvárásainak megfelelővé tegyünk folyamatokat, hogy érzékeljük a mindenkori kollektív tudat áramlásait, és kielemezzük őket. Úgy vélem, hogy alkotóművészként és egy kulturális intézmény vezetőjeként is rendkívül fontos, hogy a mában éljek, érzékeljem, mik az embereket pillanatnyilag leginkább foglalkoztató kérdések, kételyek, érzések, és azokra reflektáljak. Vagy úgy, hogy színpadra fogalmazom őket, vagy úgy, hogy olyan programok megvalósulását támogatom, amelyek segítenek az embereknek eligazodni, a kultúra által gazdagodni.
Amikor Kecskemétre költöztetek a családoddal, mi sarkallt arra, hogy bekapcsolódj a város kulturális életének irányításába?
Úgy tűnt, hogy a város inger- és ötletgazdagságban, kifejezőerőben nem volt elég intenzív: sokkal több kapacitás, tér, dinamizmus és lehetőség rejtőzik benne, mint ami akkor megmutatkozott. A városba érkezésemkor minden energiámat és figyelmemet az kötötte le, hogy egy kőszínházban, melyben nem volt otthona a táncművészetnek, a balettnek, hogyan lehet a műfajnak lehetőséget teremteni. Aztán megszerettem a balettegyüttessel való nagyon intenzív műhelymunkát, amelynek során nagy családdá váltunk és gyorsan fejlődő, szakmailag releváns vidéki balettegyüttessé nőttünk. Amikor ezt sikerült elérni, elkezdett érdekelni a város kultúrájának szélesebb szegmense is. Többektől is azt a fontos visszaigazolást kaptam, hogy ha valamivel elkezdek foglalkozni, az jó irányban változik. Ezért éltem a megelőlegezett bizalommal, és belevetettem magam a közművelődés világába. Mondhatni elég nagy tempóval.
Mennyiben tükröz téged az intézmény kulturális arculata?
Törekszem arra, hogy ne kizárólag az én ízlésvilágom határozza meg a kínálatot, de a szemléletemet, a minőség szeretetét mindenképpen beleillesztem. Olykor inkább csak szűrök. Van, ami kimarad: nem mindennek adok teret, de akár nehezen megvalósítható víziókért is mindenáron küzdök. Számomra az a fontos, hogy ha egyben nézzük az Agóra portfólióját, szolgáltatásait, a korszerű, minőségi és innovatív jelzőkkel tudjuk őket illetni. Ha a kínálat ilyen, hiszem, hogy a közművelődés karizmája megújul.
Valóban megmozdult Kecskeméten az állóvíz, látható a változás. Olyan mennyiségű és színvonalú a programkínálat, mint soha azelőtt. Elégedett vagy?
Megelégedett talán nem, de egy-egy ponton boldog tudok lenni, és ez a boldogság nálam azonnal át is fordul energiává. A balettre vonatkozóan különösen is megérint az, hogy rengeteg ember számára sikerült katartikus élményeket adni, és rendszeres táncszínházi nézőkké tenni őket.
Köztudott rólad, hogy bárhol is vagy, feszített tempót diktálsz, nem csak másoknak, hanem magadnak is. Hogyan bírod? Az alkotómunkához nincs időnként szükséged nagyobb lelassulásra?
Nálam nincs viszonypont az alkotás és a leterheltség között: szerencsére a legnagyobb présben is ugyanúgy jön az ihlet. Erre legtöbbször már építek is: nem stresszelek, ha fojtogat az időhiány, mert bízom abban, hogy az alkotói folyamatok akkor is beindulnak. De mindig kínálkozik alkalom a hátrébb lépésre. Például a balettnél lehetőséget biztosítok tehetséges fiataloknak. Ha valakiről kiderül, hogy jó próbavezető, engedem, hogy hadd nyitogassa szárnyait, ha ígéretes koreográfusnak tűnik, bevonom, hogy dolgozzunk együtt. Itt, a Hírös Agórában most igazodik az új karakterhez a humán erőforrás. A végső célom e téren az intézményi stratégiát jól értő, azt képviselő teamben dolgozni. Az én feladatom a kollégák tehetségének megmutatkozásához támogatást adni, és inspirációt jelenteni számukra.
Több városban: Egerben, Szegeden, Budapesten is éltél. Hogyan érzed: Kecskeméten a helyeden vagy?
Szeretem ezt a várost, tapasztalom az élhetőségét, az egyedi karakterét. A mostani kultúrafejlesztési folyamatok szembeötlő hatással vannak egymásra. Az ideköltözésünkkor alapvetően a kisfiam szükségletei alapján alakítottuk ki az életünket. Az ő nyugalmas cseperedéséhez és a mi szakmai boldogulásunkhoz minden adott itt, és távolabbi célok is menedzselhetők. Időközben elhivatott lettem Kecskemét iránt, és amit szakemberként teszek, a visszajelzések alapján egyre többen értékelik, szeretik.
„Másik gyermeked”, a Kecskemét City Balett nemrég volt tízéves. Milyen summával zártátok az első évtizedet, és milyen célokat tűztetek ki magatok elé?
A háromnapos ünnepi gálaműsor-sorozat rávilágított arra, hogy a vártnál is erősebben beágyazódott a balett Kecskeméten. Az estek végén olyan érzelmi katarzis volt tapasztalható, amit én is csak meghatottsággal tudtam fogadni. Ám én azt is tudom, milyen borzasztóan küzdelmes, rögös út van mögöttünk. Nem volt könnyű a műfajnak egy prózai kőszínházon belül létjogosultságot teremteni. Az elmúlt évek viszontagságai és a záró gála csillogása kissé furán hatott együtt. Amikor már a harmadik évben a Müpában volt bemutatónk, ahová nemzetközi szinten releváns alkotót sikerült meghívnunk, elterveztem, hogy mire tízévesek leszünk, bejárjuk az egész világot, mindenhová elvisszük a kecskeméti színház hírnevét. Bár már a határon túl is megmutattuk magunkat, ez a tervem még nem valósult meg, hiszen rendkívül elfoglalt együttesről van szó.
Mennyire állandó a társulat? Nehéz a nemritkán bizonyára nagy terveket dédelgető, tehetséges táncosokat vidéken tartani?
Viszonylag állandó a csapat. Több olyan táncos a kezdetek óta, nyolc-tíz éve velünk van, és a társulat is egységes. Úgy tapasztalom, hogy a színház iránti vonzódásukon túl sokan kifejezetten azért akarnak hozzám kapcsolódni, hogy tanuljanak tőlem. Mert tudják, hogy ez olyan műhely, ahol biztos tudásra tehetnek szert, magasan képzett táncossá válhatnak. Én ugyanis nemcsak használom a képességeiket, hanem tovább is fejlesztem őket, erre kifejezetten nagy hangsúlyt fektetek. Komoly szigorral és munkamorállal dolgozom a táncosaimmal, ami mögött azonban a szívem is mindig ott van. A Kecskemét City Balett táncosai kettős minőségben léteznek, hiszen amellett, hogy részt vesznek a színház zenés produkcióiban, önálló táncszínházi előadásokban is fellépnek. Vezetőként arra kell törekednem, hogy ez a kettő egyensúlyban maradjon. Ha az arányok felbillennek, előfordul, hogy egy táncművész elégedetlenné válik.
A művészi védjegyed, hogy előszeretettel kevered a klasszikus balettet kortárs tánccal és más műfaji elemekkel.
Egyfajta változtatni vágyás dolgozik bennem, hogy bizonyos dolgokról ne úgy gondolkodjunk, mint megszoktuk. A műfajok ötvözése, a különböző területeken működő művészek találkoztatása, a kifejezésmódjaink egyszerre szerepeltetése alkotó és befogadó számára egyaránt csodálatos élmény lehet. Nagyon szeretem a klasszikus balett technikáját, fegyelmezettségét, stabilitását: azt, ahogyan egy test csodálatosan kimívelődik, de ezt én technikai kihívásként értelmezem. A zártabban értelmezett klasszikus balett mint technika továbbra is lenyűgöz, de a kifejezési lehetőségei miatt jobban megfog a modern, kortárs mozgásforma, mert a valósághoz közelebbi viszonyokat teremthetünk meg általa. A klasszikus balettnek is vannak olyan új irányzatai, amelyek az extravagancia felé mozdulnak el. Én ezeket szeretem művelni.
Mik a közeljövő tervei?
Kecskemét kulturális élete erőteljes dinamizálódott, és szélesebb spektrum vált jellemzővé. Szeretném, ha emelkedő minőségű kultúrtérré fejlődne. Olyan alapkvalitásokkal, amik Kodály Zoltánt vagy Katona Józsefet jellemezték.
Harminc éve alapítottad a tánciskoládat és 15 éve a Badora Társulatot. Az utóbbi most milyen helyet foglal el az életedben?
A Badora olyan hely, ahol a műfaj legkorszerűbb tendenciáira, legrelevánsabb sajátosságaira és a magam alkotói invencióira koncentrálhatok. Ezért ez a legerősebb radar az életemben. Ott úgy szólalhatok meg, hogy nem kell másra figyelnem, csak az alkotásra. Az ott színre vitt előadások olyan gondolatok eredményei, amelyek mélyen foglalkoztatnak. A tánciskola már jó ideje önjáró. A minőség szeretetét tartom szem előtt, és sok növendék pályára állását támogatom.
Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?
Nem tudok megnevezni egyetlen olyan eredményt, amely kimagasodna a többi közül. Azt tartom a legfőbb sikeremnek, hogy képes vagyok mindazt képviselni, amiben hiszek, és kitartásom, erőm is van hozzá. Amikor ezen gondolkodom, azonnal a kisfiam felé mozdulnak a gondolataim. Ahhoz, ahogyan ő növekszik, fejlődik, gondolkodik, közel lenni, abban társnak lenni számomra az a legnagyobb élmény. Anélkül, hogy valaha korlátoztam vagy kötelező módon irányítottam volna őt, számos, általam fontosnak vélt értékorientáció átöröklődött, amiket öröm viszontlátni benne.
Hogyan tudsz a mindennapokban anyukaként, feleségként ennyi feladat mellett érvényesülni? A férjed, Katonka Zoltán ugyancsak táncművész, színházi alkotó, fénytervező. Kettőtök szövetsége milyen pilléreken áll?
Egymás feltétlen támogatása a legfontosabb számunkra. Az általánosan megszokotthoz képest nagyon másképp vagyunk együtt mi hárman. Mindig akkor vagyunk ott a másiknak, amikor szüksége van ránk. Ezt legjobban a kisfiam hétköznapjainak képe bizonyítja. Noha gyakran rohanunk, az időhiány, a stressz gyakori a mindennapjainkban, ő nyugodt, harmonikus, kiegyensúlyozott személyiséggé vált. Zolival akkor működik legjobban a kapcsolatunk, amikor a munkaterületeinken közel vagyunk, vagyis mi olyan pár vagyunk, akik nem őrjítik meg egymást a közös munka során. Sőt folyamatosan keressük ennek a lehetőségét. Ha nem lenne meg a családomban ez a harmonikus összetartó erő, biztosan nem tudnék így helytállni. Egyik fronton sem.
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
