Egész sorokat töltöttek meg japán turisták a Miskolci Nemzeti Színházban szombat este is, francia operaszerzők darabjaira voltak kíváncsiak, hogy a világnak ezen az egzotikus részén hogyan hangzik például A zsidónő Halévy-től. Azon gondolkoztam, hogy, ha nekünk ők a Távol-Kelet, akkor nekik vajon mi vagyunk a Távol-Nyugat? És Kanada meg Alaszka a Közel-Kelet? Mindegy, nem így van persze, de érdekesen hangzik. El tudják képzelni, hogy házaspáronként ülnek egymás mellett, mondjuk egy férfi, egy nő, egy férfi, ... mi is jön? Ne is próbálják. A rendezőelv: szoktam közben aludni, nem szoktam közben aludni, aztán szoktam, nem szoktam és így tovább. Ha mindannyian egy irányba tartják a fejüket, előbb-utóbb mindenkinek jut egy szabad váll, mire hajtani kis fejét, és minden éber turista is csak egy-egy fejet kell, hogy tartson. Azaz minden második japán turistának lesz csak nyálas a válla, mindig ugyanazon az oldalon, szabottnak tetszik a koreográfia. Egy nap pihenés után jutottam el eddig az eszmefuttatásig, előtte őrjöngtem, miért kell ezért ilyen baromi sokat utazni? És ennyi pénzért... Mondjuk, azt el tudom képzelni, hogy egy japán tanárnő szabadidejében az európai színházi kultúrát kutatja, és nyári szabadságán mondjuk mindent elkövet azért, hogy lásson már egy eredeti Günter Krämer-rendezést. Na de azért 20 órát repülni, hogy az ember átaludjon egy ötfelvonásos operát, ilyet már ki hallott? Mindenesetre a litván nemzeti opera elvarázsolta a miskolci közönséget, és élek a gyanúperrel, egyáltalán nem az elsők voltak a fesztivál 12 napja alatt. Szintén áradozva érkeztek a kollégák Kovalik Balázs előadásáról, aki az Artemisz diadala névre keresztelt Rameau-operát vitte színre zeneakadémiai hallgatóival a miskolci egyetem fűtőházában, ami inkább egy önálló hőerőmű lehet: az elmondások szerint a bejátszható tér minimum ötször akkora, mint a kőszínház nagyszínpada.
Miskolcon egyébiránt nem csak a világszínvonalú operafesztivál roppant imponáló, hanem az is, hogy az emberek szabadon, mintegy a világ legtermészetesebb dolgaként esznek sült csülköt és hatalmas cupákokat a nyílt utcán. Az operafesztivál idejére felsátorozott (és minden sátron ott feszül a felhattyúsított violinkulcs) belvárosban egymást érik ugyanazok a bóvlikirályok, mint az ország összes többi fesztiválján, az egyetlen különbség, hogy ami mondjuk Kapolcson tavaly 550 forint volt, az itt most 250 - és ez csak kiragadott példa a tömeges jelenségből. Szóval a lacipecsenye is trendi nagyon a szökőkút melletti sörpadokon, csak nem kell pironkodva kevéssel több hagymát kérni, lehet egyenesen a sertéssel kezdeni. Aztán vissza a színházba, ahol tele gyomorral kicsit könnyebben elviseljük, hogy a jegyszedő néni állandóan ki-be szaladgál, és természetesen soha nem tapskor, hanem a legbonyolultabb drámai és hangtechnikai pillanatokban.
Mindez azonban bőven kevés ahhoz, hogy felülírja azt, ami a színpadon történik. A programfüzetből is kiderül, a nívó itt nem egy megkerülhető kérdés. És lehetne sorolni a nagynevű művészeket meg a fantasztikus remekműveket, a listázásnál jóval egyértelműbb és nyomatékosabb jelzés, hogy a fesztivált záró gálát Baranyi Ferenc költő konferálja évek óta. A legnagyobb médiaguru lenne egy gondolkodó országban.
