?Él egy fiú a nyolcadik kerület közepén. Nem túl okos, de a szíve nagy. Nem tudni, hány éves, de nem is nagyon öregszik. Ahogy benne az értelem, úgy állt meg körülötte az idő. Anyujával lakik egy lakásban. Meg egy káddal. Egy mindenre alkalmas káddal. Lehet abban álmodozni, utazni, képzelegni, aludni, félni, elbújni és bizony még fürdeni is. Irigylik is a szomszédok a kádat, nekik erre nem telik, kitalálnak hát mindent, hogy kéredzkedhetnének át ? legalább egyszer ebben a nyomorult életben kipróbálni, milyen is a dolce vita. Róluk szól ez a monoKRÓM KÁDráma? Na, meg persze, erkölcsről, felnövésről, szegénységről és nem utolsó sorban az életről és a halálról!? ? írják az Anyám, a nyolcadik kerület! című színdarab ajánlójában.
Ha nem is éltünk még a nyolcadik kerületben, valószínűleg mindannyiunknak vannak elképzelései, esetleg tapasztalatai, élményei a hírhedtté vált budapesti városrészről. Az évek során szájról szájra terjedtek történetek a Józsefvárosban élő jósokról, cigányokról, kurvákról, stricikről, maffiáról, késelésekről, lövöldözésekről és arról, hogy ide még a rendőrök sem szívesen teszik be a lábukat. Vagyis a nyolcadik kerület bizonyos részein nemcsak az esti, de még a nappali órákban sem sétáltatnánk szívesen a kutyusunkat.
Pál Dániel Levente író-költő azonban bepillantást engedett a sötétfüggöny mögé és valós eseményeken alapuló történetekkel feltárta Budapest legfélelmetesebb környékének mindennapjait. Az Úr Nyolcadik Kerülete című Facebook-oldal sikerességének köszönhetően 2017-ben azonos címmel novelláskötet jelent meg, a kerület világából merített történetek pedig idén a színpadon is életre keltek. Bár az íróval elsősorban az Anyám, a nyolcadik kerület! című színdarab ősbemutatója apropóján beszélgettünk, elsodródtunk a könyv, a nyolcadik kerület, illetve a világ összes városában megtalálható hírhedt városnegyedek felé is.
Hogyan lehet külföldön is sikeres egy ennyire lokális és már-már az ingerküszöböt átlépő könyv és színdarab? Vagy miként építhető be akár az oktatásba egy ilyen történet? Nos, mindjárt kiderül?
A KultKikötőben június 22-én mutattátok be Az Úr Nyolcadik kerülete című köteted színpadi adaptációját, az Anyám, a nyolcadik kerület! című darabot. Melyik, már megjelent történetedre épül a darab?
A monodráma alapjául szolgáló történet majd a második, Egy ember nyolcadik kerülete munkacímű kötetben lesz benne. Az első kötet anyagából ötrészes rádiójáték készült Markovits Ferenc rendezésében, Borbiczki Ferenc, Bozó Andrea, Lázár Kati, Pálos Hanna, Tasnádi Bence, Tímár Éva szereplésével és Őze Áron főszereplésével: az a forma éppen megfelelő volt a párbeszédes, több szereplős, rövidke, csattanós történetekhez.
A monodrámához azonban szűk terep kell: miközben időben bármeddig kitágulhat, térben és nyelvben meg kell valahogy fogni és szorosan tartani. A darab egy szellemi fogyatékos fiúról szól, aki egész életében az anyjával élt, ő az elbeszélő, a lakásukban pedig van egy kád. Az egész helyzet különlegessége, hogy a szomszédok átkéredzkednek hozzájuk, hogy ebben a kádban legalább egyszer az életben megfürödjenek. Az elbeszélő azért ilyen, hogy se a nyelvi, se a kognitív, se semmilyen képességein ne változtasson az idő múlása. Ilyen módon kiszakítottam az életkoriságból és egyfajta soha nem változó, nem fejlődő nyelvi állapotban tartottam. Negyvenéves vagy tizennégy ? figyeltem arra, hogy ez szövegileg ne látszódjon. Vida Péter (a főszereplő ? a szerk.) nagyon szórakoztatóan és színes eszköztárral kijátszotta a lehetőségeket, a hangnemváltásokat.
Mennyiben kapcsolódik egymáshoz a novelláskötet és a színdarab? Mire utal az eltérő címválasztás?
Nem akartam, hogy ugyanaz legyen a címe, hiszen nem a könyvből készült, csak ugyanabban a világban játszódik.
A színházi világ nem ismeretlen a számodra, hiszen színészi múlttal is rendelkezel, ráadásul a Fővárosi Nagycirkuszban dramaturgként dolgozol. Tudtál meríteni ezekből a korábbi, illetve jelenlegi tapasztalataidból, vagy teljesen új helyzetben találtad magad?
Kétségtelenül kihívás volt. Egyetlen szereplő van, akinek több mint hetven percig fenn kell tartania a közönség figyelmét, ehhez meg nem árt az a szövegi alap, amely szintén le tudja kötni a nézőket. Egészen más jellegű feladat, mint az eddigiek. Az Úr Nyolcadik Kerülete az első prózakötetem, darabokból áll össze, apró kis epizódokból, egymástól függetlenül ugyanúgy működnek, mint együtt, a kötőanyag csak a helyszínválasztás egységessége. A cirkusz nagyon más világ, ott az artistákon van a hangsúly, a dramaturgia csak extra, egyfajta keret vagy hangulat, egyáltalán nem mellékes, de nem is kötelező elem. Teljesen más a kettő, az előbbi egy intim mikrovilág, az utóbbi pedig egy szuperprodukció. Ebből a szempontból korábbi drámaírói tapasztalatom nem nagyon távolodott el a zérótól.
A színdarabot Znamenák István rendezte. Hogyan alakult a közös munka, mennyire váltak külön a szövegírói és a rendezői feladatkörök?
Nem szeretek más munkájába beleszólni. Befejeztem a szövegkönyvet, csatoltam hozzá még egy-két humoros kiegészítést, tegyék bele, ha úgy érzik. Az olvasópróbákon kijavítottam néhány részt, egy-két ötlet még eszembe jutott, azokat leírtam, hátha kellenek. És ennyi. Nincs rosszabb, mint a kotnyeles író: ?én ezt nem úgy gondoltam?, ?ezt nem úgy kell hangsúlyozni?, ?ezt teljesen máshogy képzeltem el?, ?nem ilyen a kád?! Fordított esetben én sem szeretném, ha valaki folyamatosan véleményezné, hogyan írok.
A színdarab előzménye Az Úr Nyolcadik Kerülete című projekted: a pár éve indult Facebook-oldalra a kerületben látott-hallott eseményeket posztoltad. Hogyan élted meg a nyolcadik kerületbe költözésed? Mit volt a legnehezebb megszoknod ebben a környezetben?
Előtte össze-vissza laktam albérletekben, Budán is, Pesten is, több helyen, voltak azért zűrösebb környékek is. Amit először meg kellett szoknom a nyolcadik kerületben, az a harsányság. Sokan hangosan élnek az utcán, ez eléggé idegen a mi városi kultúránktól. Rómában, Tripoliban, egy vidéki városban, főleg falun nem furcsaság az, hogy az egyik nénike lent áll az utcán, megtámaszkodik a kerekes szatyra szárán és a második emeleten könyöklő másik nénikével megbeszélik a lányaik, fiaik, unokáik családi zűrjeit ? akár egészen hosszan. Nem gondolkodnak a magán- és a közszféra határaiban, a belső és a közterek értelmezési keretei szerint.
Mi késztetett arra, hogy ezeket a párbeszédeket ne csak az ismerőseidnek meséld el, hanem közzé is tedd a közösségi oldalon?
A folyamatosan látni és látszani akarás kényszerét ajándékozta nekünk a közösségi média: ha bármi történik velünk, azt ki kell rakni. Valaki az összes elfogyasztott kajáját kirakja, mások mindenhonnan becsekkolnak, még ha csak három utcasarkot mennek is odébb. Szórakoztatóbbak azok, akik megpróbálják az életük humorosabb eseményeire koncentrálni a közösségi oldalakon történő megjelenést. Ezek picit abszurdabb, groteszkebb, de mindenképpen a humorra kihegyezett történetek. Én szintén ilyeneket rakosgattam fel a nyolckerről, és egy idő után jött az ötlet, hogy ezt tematizáljam, csoportosítsam. Indítottam egy önálló oldalt, hamar megtalálta a közönségét.
Milyen visszajelzéseket kaptál a közönségtől?
Minden emberről kiderül, hogy van valami köze a nyolcadik kerülethez. Olyan, mint a bárányhimlő: voltál ott, éppen ott vagy vagy ott leszel. Nem lehet elkerülni. Mindenkiről kiderült, hogy egyszer ott lakott a gimis csaja, az egyetemista pasija, fél évig élt ott albérletben. Akik ott élnek, nagyon magukra ismertek és előjöttek a saját történeteikkel. Sikerült eltalálnom azt a hangot, azt a hangulatot, amelyben élik az életüket. Nagyon furcsa volt, hogy az egyik iskola tanárnője valahol találkozott a könyvemmel, bevitte, a tanári kar elolvasta, végül kötelezővé tették a nagyobb diákoknak és a szülőknek is. A cél az volt, hogy értsék meg, melyik az a közeg, amelyben elkallódhat a gyerek még mielőtt elkallódna.
A könyvben szereplők nem ismertek magukra? Tőlük kaptál reakciót?
Inkább csak olyat, hogy ?ez velem is megtörtént?. Van benne például egy sztori, amelyikben egy kiskamasz lány üldöz egy idősebb urat, amaz menekül előle, viszi haza a vásárlást. A kislány nyaggatja, nyaggatja, a férfi megkérdezi: ?hány éves vagy??, ?tizennégy, és akkor mi van??, így a lány, aki azért megy utána rendületlenül, mert nyaralásra gyűjt, nekik nincs pénzük táborozásra, de szeretne elmenni ő is a kis osztálytársaival. Kitettem ezt a történetet, jöttek a kommentek, hogy ?ilyen nincsen?, ?írói fantázia?, két nappal később odaírta valaki: ?nem, mert engem is követett ez a kislány, roppant kellemetlen volt?.
Ez, amit most elmeséltél, valós, majdhogynem szóról szóra megtörtént eset volt. Vannak a könyvedben olyan történetek is, amelyeknél inkább az írói fantázia dominál?
Nem vagyok szociológus, még akkor sem, ha szociográfiailag is értelmezhető a könyv. Ez nem interjúkötet, hanem irodalmi igénnyel és eszköztárral megírt, valóságalapú történetek gyűjteménye. Ebben az irodalom megengedi, hogy a párbeszéd tovább tartson, ugyanakkor el is vághatod a végét, ha szerinted úgy fog hatni. Számomra nagyon fontos volt, hogy mindennek legyen valós alapja. Ez a könyv arról szól, milyen volt a nyolcadik kerület az elmúlt tizenöt-húsz évben.
Ahogy a témaválasztásokkal, úgy a megfogalmazással sem finomkodtál, szinte egy az egyben az utcai beszédstílus jelenik meg írott formában. Célod volt, hogy nyelvezetében is határfeszegető legyen ez a kötet?
Semmilyen határt nem akartam feszegetni. Ha úgy beszél a szereplő, akkor úgy beszél, ez nem az én dolgom. Itt ez hozzátartozik az élet természetességéhez, ahogy a hibás nyelvhasználat is. Nincsen autokorrekció, ha azt mondja, hogy ?nincs ki mind az öt kereke?, akkor én azt úgy írom le. Egy ilyen témánál tök felesleges szépítgetni vagy PC-síteni. Persze, mindig kérdés, hogy például a cigány helyett használjam-e a romát én is. Hát nem! Ahhoz ragaszkodtam, hogy azt a szót használjam, amelyiket ők is használják magukra vagy egymásra. Ez nem a szerző, hanem a szereplők egymásról alkotott véleménye. Ennél liberálisabb nem tudtam lenni.
A kötet nyolc fejezetből áll (Gyerekek, Fiúk, Lányok, Nők, Férfiak, Állatok, Öregek, Boszorkányok és szellemek). A korábbi interjúidban elmondtad, hogy egy foglalkozások szerinti felosztáson is gondolkodtál, de akkor túlságosan hasonlított volna egy vicckönyvhöz. Mi a lényege ennek a jelenlegi felépítésnek?
Örülök, hogy megtaláltam ezt az emberi életet lefedő, életkor szerinti felosztást ? és nem a megjelenés után jöttem rá, hogy lehetett volna így is ?, mert ez ad még egy rétegnyi irodalmiságot ehhez az egészhez. Aztán ott van az is, hogy az egyes történeteken túl másfajta vonatkozás is megjelenik ebben az összerakásban: a könyvet bárhogy lehet lapozgatni más és más sorrendbe rakva a különböző történeteket. Kinyitod a fiúknál, elolvasol egy sztorit, majd átlapozol a férfiakhoz, és rájössz, hogy akár abból a fiúból is válhatott ez a férfi. Átlapozol az öregekhez, és látod az előbb megismert fiút meghalni. Olvasóként így magadnak rakhatsz össze új és új szereplőket, egész sorsokat, cikázhatsz az életek között.
A könyvben nem kis szerepet kap a kisebbség misztikus, jósokkal és mágiával teli spiritualizmusa, emellett sokféle vallás is képviselteti magát, mégis: a címadás, valamint a borító bibliai, leginkább katolikus vonatkozásokat sejtet. Miért éppen ezt a címet választottad?
Ez a címötlet jött először, a Facebookon is ezt használtam, aztán beragadt. Egy dolgot változtatnék meg a könyvön, ha újra belenyúlnék ? talán az egyik fordítás során ezt megcsinálom ?: az összes történetet áthelyezném olyan nyolcadik kerületi utcákba, amelyeket átitat a bibliai vonatkozás. A könyvben valami a Práter utcában történik, valami a Harmickettesek terén? Ez tök mindegy, de ha szembejön veled egy kis kurvácska a Magdolna-negyedben, a Mária utcában, akkor az már így, önmagában is sokkal több, szépirodalom! Mint most A Kálvária téri Könnyező Szűz Mária esete, nem Kossuth utcai, nem Baross téri, hanem Kálvária téri ? rögtön kinyit egy hermeneutikai ajtót.
Gondolkoztál olyan folytatáson, amelyben például a Rózsadomb vagy Budapest másik kerülete a helyszín?
Lehetne, hogy kétéves váltásokkal beutazom Budapestet, és akkor, ha szerencsém van, a halálomig be is fejezném a Budapest-sorozatomat. Ez nem nagyon érdekel, inkább mindent áthelyezek a nyolckerbe, és ez a kerület válik egyre inkább metaforikus térré.
Vagy egy másik folytatási lehetőség: egy jó haverom, a kiváló író, Kálmán Gábor, aki a Vízivárosban lakik, pár évvel ezelőtt megkérdezte, hogy használhatja-e brandként a nevet, hogy ?Az Úr második kerülete? vagy ?Az Úr Vízivárosa?. Mondtam, persze, sajnos végül nem lett az egészből semmi. Sokkal viccesebb folytatás lett volna mindenestül, ha egyfajta franchise születik: megállapítunk néhány formai követelményt, hogyan kell ennek kinéznie, és bárki csatlakozhat a saját lakókörnyezetével ? ez mekkora lenne már!
Ezt bele is írhatom az interjúba?
Persze! Bárki jön franchise-ötlettel, welcome!
Úgy tudom, már több nyelven is elérhető Az Úr Nyolcadik Kerülete?
Igen, elkészültek bizonyos részei portugálul, spanyolul, angolul, németül és thai nyelven.
Hogyan fogadták a történeteidet külföldön? Nem klasszikus értelemben vett országimidzset szolgál ki.
Tartottam tőle, hogy nem fogják érteni, sokan ezt erősítették bennem itthon: lokális sztorik, ez nem megy külföldön, senkit nem érdekel satöbbi. Nyakig merültem mások kisebbségi komplexusába, majdnem bele is fulladtam. Aztán amikor kimentem külföldre, egyetemi konferenciákra, mindig vittem magammal néhány lefordított nyolckeres történetet, megmutattam vagy felolvastam, és láss csodát: működött!
Miért?
A válasz ott van az orrod előtt. Minden metropoliszban van egy ilyen negyed. Ha általánosítod a nyolckert, akkor mi az? Egy hírhedt városrész, amely azért lett az, ami, mert ide söprődik be valahogyan mindenki a különböző egyetemi albérlőktől kezdve az itt megragadó bárkiig, mint a kínaiak, a vietnamiak, az afrikaiak, az arabok, a törökök, a kurdok, a városi és a vidéki cigányok satöbbi, satöbbi. Ez egy multikulturális városrész. Melyik az a nagyváros a földkerekségen, ahol nincs ilyen? A bevándorlók ezeken a helyeken gyűlnek össze és kialakítják a saját életterüket, felhúzzák a saját templomukat, megnyitják a saját étkezdéiket és boltjaikat, elkezdik élni a saját életüket, egymással párhuzamosan. És pont ezt értik meg a világon mindenhol. Az emberek az utcán abszurd beszédhelyzetekbe kerülnek, és ez szintén működik a világ minden táján, ha jól fordítod le őket. Ha értik Thaiföldön, ha átjön S?o Paulóban, ha gratuláló levelet kapok a portugál írószövetség főtitkárától, és ha az ide érkező hatvan körüli ír költőnő, akinek átküldtem PDF-ben az angol fordítást, azt mondja, hogy egy estét végigröhögtek a férjével, amikor a sztorijaimat olvasták, akkor működik.
Érdekes paradoxon, hogy egy ennyire lokális, adott helyről és nemzetekről szóló novelláskötet általános érvényűvé, mindenki számára érthető történetté is válhat. Mi ennek a titka?
Vannak a könyvben nagyon tragikus, szomorú, szívszaggató történetek, emberi sorsok, de figyeltem arra is, hogy legalább ennyit lehessen nevetni és szórakozni is rajta. Sok embernek, akik szeretnek olvasni, elege van abból, hogy a kortárs irodalom egyenlő az érfelvágással vagy a giccsel. A 20. századi és a kortárs latin-amerikai irodalomban szintén vannak tragikus emberi történetek, de közben áthatja őket valami, amit szeretünk olvasni: olvasás közben mosolyogva és nem egyre depisebben. Macondót, a Száz év magány fikciós helyszínét pedig ugyanúgy elfogadja az olvasó, mint azt, hogy van egy közép-európai főváros, amelynek létezik egy ilyen negyede. A dzsungel könyve hol játszódik? Senki nem járt ott, mégis mindenki érti. Kit érdekel, hogy mi történt a 19. századi Moszkvában, Szentpéterváron? Mégis mindenki olvas Dosztojevszkijt és Tolsztojt, mert el tudtak emelkedni a lokalizációtól, a hely és az idő kérdéseitől, így nem orosz regényt, hanem világirodalmi regényt írtak. Van egy világirodalmi váltás, amely egyáltalán nem minőségbeli váltást jelent, hanem az érthetőség szempontjait érinti, nehéz definiálni, ráérezni viszont annál könnyebb Az olvasó pedig elfogadja az egzotikumot, és ha az úgy van megírva, hogy érti és értheti, ha olyan problémákat szerepeltetek, amelyek általánosak, akkor nem kell semmiféle előtanulmány vagy képzettség ahhoz, hogy irodalomként is élvezhesse.
Mindennek fényében mit adhat a novellásköteted és a színdarabod a közönségnek? Azoknak, aki nem ebben a világban, társadalmi létben élnek, illetve azoknak, akik ehhez a közösséghez tartoznak, akár a nyolcadik kerületben, akár máshol.
Jó olvasmány- és színházélményt. A könyv és a színdarab is jól sikerült, azt pedig, hogy ebből mit visznek tovább, legyen az ő élményük.
A bemutató után hol és mikor láthatjuk legközelebb az Anyám, a nyolcadik kerület! című előadást?
Ősztől országosan is szeretnénk játszani a darabot, a cél az, hogy minél több helyen, városban, köztük Budapesten is játsszák.
Mi a terved a jövőre nézve? Lesz akkor folytatása a könyvnek?
Igen, és a második kötet valószínűleg jobban fog hasonlítani a színdarab felépítéséhez. Ahogy az első könyvben a történeteket ciklusokba rendeztem, a következőben már jóval kevesebb történet lesz sok-sok pici epizóddal
Pál Dániel Levente 2000 óta publikál verseket, fordításokat, tanulmányokat. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara (ELTE BTK) és az Eötvös Collegium hallgatójaként irodalmi, nyelvészeti, klasszika-filológiai, portugál, galego, arab és drámaelméleti tanulmányokat folytatott, illetve tanult Franciaországban és Portugáliában is. Az író-költő 2004-től a Prae című folyóirat szerkesztője, 2011-től a lap főszerkesztő-helyettese, 2012-től az Eötvös Kiadó főszerkesztője, 2013-tól az ELTE BTK külsős óraadója. A színházi világ sem ismeretlen számára: 2001 és 2010 között több színdarabban és performanszban játszott, 2004-ben pedig mozgásszínházi adaptációja (Euripidész: Bakkhánsnők) szerepelt egy ciprusi drámafesztiválon.
Az író-költő eddig öt kötetet jegyez: az első 2005-ben Sortűz a körkörös éjszakára, a második 2010-ben Ügyvezető költő a 21. században, a harmadik 2013-ban Hogy éltünk, nem hiába címmel jelent meg. Két legújabb kötete a 2017-ben megjelent Álmaink piros sportladája című verseskötet és Az Úr Nyolcadik Kerülete című városregény, melyből 2018-ban megszületett az Anyám, a nyolcadik kerület! című színdarab is, amelyet június 22-én mutattak be Balatonbogláron, a KultKikötő keretében.
Révy Orsolya
Fotók: Bánkövi Dorottya
Könyvbemutatóról készült fotók: Pál Dániel: Az Úr Nyolcadik Kerülete Facebook-oldala
