A működési mechanizmus
Az 1956 és 1989 közötti időszak a monolit politikai rendszer sajátosságainak jegyeit viselte magán a kulturális élet területén is, azonban a könnyűzene történetének szempontjából mégsem tekinthetjük egységesnek. Habár az operatív intézkedések működési mechanizmusa nagyrészt ugyanazt a metodikát követte a Kádár-rendszer során ? a helyi szinteken ennek eredménye különböző okokból változó volt ?, a könnyűzene egyes ágaihoz való ideológiai-elvi hozzáállás többször módosult, természetesen a szocializmus eszmeisége általános vezérelveinek megsértése nélkül.
Retorziók a pártállam, így a politikai rendőrség részéről is érték az együtteseket, szólistákat, hiszen a hetvenes?nyolcvanas évek fordulóján éppúgy megfigyelés alatt tartotta őket az állambiztonság, ahogy azt tette a Kádár-rendszer megelőző éveiben, évtizedeiben. Ezek között jelentős szerepet játszott a Beatrice állambiztonsági megfigyelése és az együttes ellen életbe léptetett intézkedések sorozata.
Ennek intenzitása semmit nem csökkent a diktatúra 'puhább' időszakában az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött dokumentumok tanúsága szerint. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy a hálózati jelentések nem kerülhettek teljes egészében a mai napig sem archívumba, amelynek egyik oka az iratok rendszerváltás idején történő megsemmisítése lehet, a másik oka pedig az, hogy az akkor keletkezett dokumentumok érintettjei a mai napig is végeznek titkosszolgálati munkát, így jogszabály szerint sem kötelesek ezen iratokat átadni az azokat keletkeztető szervek a levéltárnak.
"Természetesen" az is előfordulhat, hogy bizonyos iratok lappanganak valamelyik egykorvolt operatív tartótisztnél. Emiatt pontos és mindenre kiterjedő összehasonlítást sem tudunk végezni a tekintetben, hogy melyik évtizedben összesen mennyi ügynöki jelentés és egyéb állambiztonsági irat keletkezett a könnyűzenei élet területén. Az azonban bizonyos, hogy a hetvenes évek második felétől kezdve a kemény rock renitens képviselői ? és persze a rendszerhez alkalmazkodóbbak is, csak kisebb mértékben ? az állambiztonsági szolgálatok figyelmének kereszttüzében álltak. Közülük is kiemelkedik a Beatrice zenekar, amely különösen kivívta a pártállami titkosszolgálatok figyelmét, nem kis gondot és munkát okozva a hatalom képviselőinek fellépéseivel és az azokon megjelenő nagyszámú közönségének a pártállami normáktól jelentősen eltérő megjelenésével és szórakozási szokásaival.
A Belügyminisztérium a hetvenes évek második felében még inkább aktivizálta titkos megbízotti hálózatát, amelynek alapján 1977 szeptemberében Benkei András belügyminiszter a PB-tagoknak jelentést küldött a kulturális területen működő ellenséges erők tevékenységéről és a 0022/1970. sz. miniszteri parancs végrehajtásáról. A szöveg egyes részletei Benkei 1973-ban Aczél Györgynek és Biszku Bélának megküldött szövegével egybeestek, amiből tisztán látszik a rendszer megingathatatlanságába vetett hit és az is, hogy a módszerek és a könnyűzene megítélése néhány év alatt nem változott a belügyi tárca részéről. Figyelő dossziékban ekkor 96 főt tartottak számon, miközben mintegy 1600?1800-an kerültek a látókörükbe, amely szám a néhány évvel korábbihoz képest nőtt.
Ezt az elhárító munka fejlődésének ? ami többek között a 005/1972. sz. BM parancsból következett ?, illetve az ellenzék aktivizálódásának köszönhették. A feladatok közé beemelték a "Ne gyártsunk hősöket!" szlogent, ami Kádár János beszédeiben is vissza-visszatérő motívum volt. Ennek nyomán viszont egy kicsit szabadabban mozoghattak a megfigyelt rockzenészek, hiszen nem akart nekik a pártállami vezetés "ingyen reklámot" adni. A jelentés célként egyaránt megfogalmazta a vonalvezetők és operatív tisztek kezdeményezőkészségének növelését, a hálózati személyek hírszerző lehetőségeinek bővítését, valamint az objektumok hatékonyabb operatív védelmét.
A Beatrice a csöves-kultusz zenekarainak élvonalában
A Beatrice zenekar 1970-ben alakult az első magyar női együttesként, amelyben a szakma által jegyzett zenészek ? Csuka Mónika gitáros, testvére, Csuka Mária dobos, Nagy Katalin billentyűs (a későbbi Kati és a kerek perec elnevezésű formáció alapítója és vezetője) és Hamar Kriszta basszusgitáros ? játszottak. A helyzet azonban Nagy Feró énekes benősülésével ? Csuka Mónikát vette feleségül ?, illetve Bencsik Sándor gitáros csatlakozásával alapvetően megváltozott, és a nőket lassan felváltották a férfiak.
Volt ugyan még egy, a Mikrolied nevű női énektrióval együttműködésben töltött időszakuk, illetve egy funky-diszkós ? egyébként sikeres, Csuka Mónika és Nagy Feró duettjére építő ? próbálkozásuk 1977-ben a Made in Hungary rádiós vetélkedőn, de ugyanebben az évben a Metronóm ?77-en már csak kísérőzenekarként léphettek fel. Ekkor jött az újabb stílusváltás, melynek eredményeként 1978-tól a Beatrice a csöves-kultusz zenekarainak élvonalába és ? mint a pártállami szórakoztatás- és kultúrpolitika alapvető intencióitól merőben eltérő együttes ? az állambiztonsági szolgálatok figyelmének középpontjába került.
A hetvenes?nyolcvanas évek fordulóján, amikor javában dúlt a "rock?diszkó-háború", az előbbi műfaj kitermelte magából azt a három zenekart, amelyek leginkább problémát okoztak a hatalomnak, legfőképpen nagy tömegtámogatottságuk és szokatlan hangvételük okán. A pártállami érdekeket szem előtt tartó és azt kiszolgáló média által botránybandáknak vagy "fekete bárányoknak" kikiáltott P. Mobil?Hobo Blues Band?Beatrice trióból ez utóbbira sikerült a hatalmi gépezetnek ? ideértve az állambiztonsági szervek hatékony közreműködését ? akkora nyomást (állandó rendőri igazoltatások, fellépési engedély megvonása stb.) gyakorolnia, hogy 1981 augusztusában Nagy Feró, a zenekar énekese és vezetője bejelentette feloszlásukat.
A belügyi szerveknek már csak azért is jelentős szerepük volt a Beatrice életében, mert 1978-tól folyamatos megfigyelés alatt tartották a zenekart, és alkalomadtán különböző retorziókat is alkalmaztak tagjaival szemben.
Nagy Feró és az állambiztonság
Nagy Feró visszaemlékezése szerint a nyílt állományú rendőrség nemegyszer megtette azt, hogy a koncert közben színpadon álló énekest igazoltatta (!), és ha nem volt nála a személyi igazolványa, akkor akár a közönség legnagyobb tombolása közepette is félbeszakította a műsort, a rajongóknak pedig ? "természetesen" a rendőrök szigorú felügyelete mellett ? haza kellett vonulniuk.
Nem nehéz belátni, hogy az efféle rendőri intézkedés is csak arra volt jó, hogy borsot törjön a zenészek orra alá, és ellehetetlenítse a fellépéseiket, miközben olyan "balhékat", amelyeket a média segítségével terjesztettek róluk (csirkedarálás a koncerteken), el sem követtek, de természetesen a tájékozatlan nagyközönséggel, amelynek tagjai nem jártak Beatrice-koncertekre, el lehetett hitetni ezeket az alaptalan híreket.
Mint azt Nagy Feró közölte, különösen a Jerikó című számukat tűrték nehezen a rendőrök és nem egy esetben a szervezők is, mivel az a "Támadás! Egy, kettő, három!" felkiáltással kezdődött, és a hidegháború időszakában ilyet nem volt ildomos mondani, főleg nem egy olyan országban, amely a szocializmus építése közben azt hangoztatta, hogy a béke oldalán áll, szemben a kapitalista államokkal.
A színpadi összekötő szövegekre ? minden bizonnyal az ügynöki jelentések segítségével ? is odafigyeltek a rendőrök, akiknek az énekes elmondása szerint azzal is sok bajuk volt, hogy miért kellett Nagy Ferónak azt mondania egy-egy gitárszóló előtt, hogy "Ideiglenesen ihaj-csuhaj!". Ennek ugyanis direkt áthallása volt "az ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet Vörös Hadsereg katonái" szlogenjére, holott ez így szó szerint nem hangzott ? nem is hangozhatott ? el.
Az állambiztonsági hálózat tagjainak és tartótisztjeinek részvétele a Beatrice koncertjein pedig az énekes vissza-visszatérő megjegyzései közé tartozik az oral history interjúkban a pártállami időszak felidézésekor. Ezek közül ki lehet emelni azt az esetet, amikor Egerben valaki könnygázt fújt a közönségre (ez akkoriban a keményrock-koncerteken szinte megszokott jelenség volt), s abból a zenészeknek is jutott, ám amikor az énekes szólt a rendezőknek, hogy utasítsák rendre az illetőt, aki fújt, meglepődve látta, hogy miután kiemelték a tömegből és a kapuban álló rendőrparancsnokhoz vitték, szalutálva jelentett neki, azaz a rendőrség állományába tartozott.
Egy másik alkalommal pedig a budapesti Láng Művelődési Házban a Térden állva című számot játszották, amelynek során a közönség mindig letérdelt, ám itt öten-hatan állva maradtak, mert nem ismerték a koreográfiát, és amikor nem tudták, mitévők legyenek, hátranéztek valakire, aki térdre intette őket. Ekkor az énekes interpretációja szerint ? ami a titkosrendőri jelentések fényében erősen valószínűsíthető ? az történt, hogy az ügynökök nem tudták, hogy le kell térdelni a szám alatt, és utasítást vártak a főnöküktől, aki földre parancsolta őket, nehogy kilógjanak a rajongók soraiból.
Nagy Feró visszaemlékezése szerint ugyancsak szemet szúrt a hatalomnak az együttes jelképe, a baboskendő, más néven Ricse-kendő, amely piros alapon fehér pöttyöket ábrázolt, és egyes okfejtések szerint azt jelképezte, hogy Magyarországon foltok estek a kommunizmus vörös színén, azaz nem valósult meg teljes mértékben az államszocializmus.
Nem maradt ki a rendőrség arzenáljából a hajnali becsöngetések sorozata sem, a Beatrice énekesét többször felébresztették lakásán, igazoltatták, és az is előfordult, hogy előállították a XIV. kerületi rendőrkapitányságra (ekkoriban Nagy Feró Zuglóban, a Nagy Lajos király útján lakott), és kihallgatták.
Más alkalommal rendőrségi közlekedési bírságot akartak behajtani rajta a lakásán, szintén hajnalban, megint máskor pedig "véletlenül" összetévesztették egy másik Nagy Ferenccel, aki kamionsofőr volt, és ez utóbbi személyt keresték, ugyancsak hajnalban, az énekes lakásán. Ebbe a sorba illik az az epizód is, amikor a rendőrök ? állítólagos házkutatási paranccsal a kezükben, amit viszont nem mutattak meg ? elkérték Nagy Feró útlevelét, és több éven keresztül nem adták neki vissza.
Egy jóformán filmbe illő jelenet eredményeként kapta meg újból az énekes a dokumentumát, amikor az István, a király című rockoperában Laborc szerepét játszotta, és a bemutató előadás utáni fogadáson a színdarab koreográfusa, Novák Ferenc ismertette meg az akkori belügyminiszterrel, Horváth Istvánnal. Az alkalmat kihasználva az énekes vette a bátorságot, és megkérdezte a belügyi tárca vezetőjétől, miért nem kapja vissza az útlevelét. A beszélgetés eredményeként rövidesen teljesült a kérése.
A politikai rendőrséggel való, fizikai értelemben legdrasztikusabb találkozása azonban akkor történt, amikor a szerv Tolnai utcai központjába idézték tanúként, a Diener Tamás fotóművész ellen államellenes izgatás címén folytatott vizsgálat ügyében. Az énekesről ekkor már ? az alábbiakban idézendő ? állambiztonsági jelentések alapján meglehetősen tájékozott volt a hatalmi apparátus, lényegében mindent tudtak róla, ami a pártállami rendszer szempontjából fontos volt.
Leírása szerint már a bejáratnál elvették tőle a személyi igazolványát, majd egy párnázott ajtajú kihallgatóhelyiségbe vitték, ahol először megverték, majd egy tiszt kihallgatta, és az avantgárd művészekkel való kapcsolata felől érdeklődött ? ezekről is szólhattak ügynöki jelentések, mert a kihallgató tiszt utalt rájuk az énekes emlékezete szerint. Amikor Nagy Feró lényegében tagadta az undergrounddal való kapcsolatait, a tiszt nyilvánvalóvá tette, hogy tudnak ez irányú kapcsolatairól ? nyilván a több vonalon megerősített és kontrollált hálózati jelentések alapozták meg a politikai rendőrség információit.
A memoár szerint mintegy hét órán keresztül tartott a rendőrségi akció, utána szabadon engedték. Az együttest a titkosszolgálati eszközök segítségével is igyekeztek mind jobban perifériára szorítani.
