Az 58 éves Dukay Barnabásról sokan tudják, hogy az Új Zenei Stúdió (és kisbetűvel is igaz: az új magyar zene) korszakalkotó zeneszerzői közé tartozik, a Zeneakadémia tanára. Kevesebben tudják, hogy milyen elképesztően improvizáló zongorista. Nehéz lenne szikár, ritka levegőjű oeuvre-jét egy mondatban bemutatni, de abban (mint Dolinszky Miklós könyvében) biztosan az idő újraértelmezésről kellene, hogy szó legyen, éppúgy a zenei ritmusra, mint a kulturális jelen időre vonatkoztatva. Műveinek előadásában gyakran enged az interpretátornak nagyobb szabadságot, mint ahogy azt a minden szerzői utasítást tartalmazó kottákban megszokhattuk.
Gadó Gábor a jazz felől érkezett el már néhány éve arra a mezsgyére, ahol Dukayval találkozhatott. Az egyik legsikeresebb magyar muzsikus, a BMC-nél megjelent lemezei lenyűgöző szólistának, kísérletező zenekarvezetőnek, intellektuális alkotónak és elmélyült zenedarabok szerzőjének mutatják. Második hazájában, Franciaországban a Jazzakadémia éves nagydíját kapta 2003-ban.
A koncert első pillanatától afféle intim beavatáson éreztem magam, ehhez gyanúm szerint mindkét alkotó érez affinitást. Persze először is egymást avatták szellemtestvérré, miközben minket, hallgatókat pedig kézen fogtak és átvezettek egy felnőtt korszakba: minden zenei környezetszennyezést kívül kellett hagynunk a terem csukott ajtaján. Nagy felelősséggel, de egyáltalán nem óvatosan szólaltatták meg hangszereiket. A zongorahúrok pengetése vagy a gitárhúron hosszában végig húzott pengető is hozzá tartozik az effekt-tárukhoz. Érdekes módon az elektromos gitár és a zongora nem teljesen összeolvadó jellege hamar eltűnt, a hangokat már nem anyaguk, hanem jelentésük érkeztette célba. Különösen izgalmasnak találtam, hogy Dukay billentése pedálokkal segítve olyan hatást tudott elérni, mint amit Gadó és néhány kolosszális gitáros, mint Bill Frisell, használ: a megszólaltatott húr rezgés közben produkál crescendót. Ez kicsit olyan, mintha valaki befele szívná a levegőt beszéd közben.
Szabad zenének is lehet nevezni, amit hallottunk, de ezzel nem lehet visszaadni a lényeget, inkább tiszta zenének nevezem. Stílus, korszak, kulturális hagyomány jegyei annak voltak alárendelve, hogy a pillanat nettó érvényre juthasson. Néhány perces darabokat játszottak, de egy konkrét Gadó-téma megidézésén kívül (Katedrális) sosem valamit előadva, hanem a tudat mély rétegeiből merítve zenéltek. Persze, gitáron nehezebb az absztrakciót megszólaltatni, mint a zongorán, de ez az asszimetria termékeny belső feszültséget eredményezett. Kettejüknél eltérőek a tudatba ülepített mélyrétegek fosszíliái, Gadó és Dukay szellemi rokonsága azért abban is megmutatkozik, hogy az európai barokkal egy idős vagy annál régebbi, és a Schönbergék utáni zenét tisztelik követhető példaként. A koncert végén egy Bachra kalapot emelő fúga tette teljessé a beavatást, ráláthattunk a struktúrára mint a meghaladt kiindulópontra.
