Mikor egy jól menő zenekar egyik tagja szólóprojektbe kezd, annak nagyjából azonos arányban lehetnek pozitív és negatív olvasatai. A pesszimisták – leginkább kívülállókként – könnyen vizionálhatják azt, hogy az anyazenekarból elfogyóban van a szufla vagy hogy túlontúl szűkek a kreatív keretek az alkotóközösségben.
Aztán ott van a derűlátó keretezés, ami általában a rajongók és az érintett zenészek megnyilvánulásaiban érvényesül – új utak keresése, vágy a szerzői kiteljesedésre, régi és újdonsült alkotói kapcsolatok erősítése. Meg előkerülhet a talán leghihetetlenebb indok is a szólóprojekt elkezdésére: hogy az eredeti formáció olyan termékeny közeget hoz létre, hogy a tagok egyenként is képesek a felgyülemlett kreatív energiáikat becsatornázni az autonóm folyamatokba.
Mindkét megközelítést lehetne példázni kifejezetten jól elsült vagy épp vérszegény szólóanyagok felidézésével. Most koncentráljunk inkább a pozitív végkifejletű különutasságra, a teljesség igénye nélkül.
Ott van például Tövisházi Ambrus, aki az Amorf Ördögök megalapítása után tizenegy évvel indította útnak az Erik Sumo Bandet (és működtette egyszerre az azóta általa már elhagyott Péterfy Bori & Love Banddel), amely a mai napig meghatározó szerepet tölt be a hazai alternatív zenében; Nóvé Soma, aki a Middlemist Reddel párhuzamosan indította el az eleinte szólóprojektként működött Mordáit (meg még legalább két másik zenei projektet), és ami a folkzenével való kísérletezés területén hagy maradandó nyomot; és ott van Egyedi Péter az egykori Óriásból, aki Mindenkinek megvan a maga története (azaz: MMAMT) címen adja ki szerzői lemezeit.
A sort persze lehetne folytatni az ex-kistehénes Kollár-Klemencz Lászlótól az Esti Kornél-os Lázár tesókig – de vajon felkerülhet-e erre a tablóra Beck László, azaz Beck Zaza?
A legjobb nem 30Y-os 30Y-daltól a terápiás dalszerzésig
A dobos a 30Y alapító tagjaként 2000-től, azaz 25 éve van jelen aktívan a hazai zenei életben. A zenekar 2012-es „csendes-ülős” Szentimentálé-érájában (ebben az időszakban vissza is vonultak egy időre) szökkent szárba az az ötlet, hogy Zaza és bátyja, Beck Zoli kettesben is írjanak dalokat.
A szerzői munkában mindketten részt vettek, azaz a dobos különutas alkotótevékenysége már akkor elkezdődött, bár a dalok erősen magukon viselték a frontember Beck testvér kézjegyét. Névlegesen ugyan különálló projekt volt ez, és valamivel nyersebb, vadabb lett a végeredmény, mint a korábban készült 30Y-dalok többsége, de nagyon nehezen lehetett elválasztani az anyazenekar diszkográfiájától a Bezzeg a kurva Beckek-trackeket.
A 30Y rövidesen újra pályára került – talán kijelenthető, hogy a múlt évtizedben a hazai alternatív rockzene legtermékenyebb, ezzel együtt egyik legfoglalkoztatottabb zenekarává vált.
A formáció szerzeményeinek egymásutánjából kiolvasható egy érdekes tendencia: majd’ minden lemezükre felfér egy olyan dal, amelynek jobbára sem zenei előzménye, sem kreatív utóélete nincs az életműben az adott album mikrokozmoszán túl. Ezekre a sokszor kifejezetten meglepő stíluskísérletekre jómagam a nem 30Y-os 30Y-dalokként szoktam hivatkozni. A Dicsőség azért is fontos jelen esetben, mert ezen hallható a legjobb ilyen dal, amely a stúdióban előadott verzión túl a koncertrepertoárban is nagyon jól működött: az Úgyis mindegy, szerzője pedig Beck Zaza volt.
A zenekarbéli dalírói debütálás után 2020-ban a metalgitáros Kovács Marcell-lel raktak össze egy eklektikus dalsort, p2b néven, earthquake.merry.xmas címmel. Ez a terápiás alkotói munkából létrejött album bár igencsak rétegközönségnek szóló tónussal bírt, mégis elsősorban ezt tekinthetjük a nemrég kiadott szólólemez, a félelemből otthon előképének.
Zajba ágyazott lejövéstörténet
A félelemből otthon a p2b-bemutatkozás utáni időszak élményanyagából építkezik, de még mindig vállaltan a függőségek és az önpusztítás meghaladásának nehézségeit dolgozza fel. Producere a már említett Egyedi Péter volt, akivel egy hétvégi házban berendezett stúdióban dolgozott együtt a zenész. Egyedi egyébként basszusgitáron és gitáron is közreműködött a dalok felvételeinél.
Nyolc szám, 28 perc – a sztenderdekhez képest kevésnek tűnhet a terjedelem, de ez a szűk fél óra kellőképpen sűrűre sikerült ahhoz, hogy ne legyen hiányérzetünk a játékidő miatt. A terápiás jellegből adódóan nem meglepő, hogy súlyos élettörténéseket jár körül a dalsor: a veszteségérzet, a kiüresedettség, a középpontvesztés, a magány, az önsorsrontás mind-mind explicit témái a szerzeményeknek.
Ez viszont nem telepszik rá túlzottan az album egészére. Az általános kiegyensúlyozottságtól persze távol állnak az ábrázolt lelkiállapotok, de nem öncélú problémaömletegként jelennek meg. Sokkal inkább az érezhető ki a dalokból, hogy az eddig a szerző fejében kaotikus gondolatokként kavargó, negatív előjelű élmények most végre testet öltöttek. Ez az alaktalan szorongások kimondásából származó felszabadultság az, ami árnyalja a lemez egészének hangulatát.
Ennek a járulékos árnyaltságnak a megléte azért is szerencsés, mert a dalok könnyen megterhelővé válhatnának, ha csak a zeneiségükre koncentrálnánk. A stílust tekintve a p2b-hez hasonló meghatározhatatlanságban egyensúlyoznak az indusztriális és kísérleti elektronika, az artpop meg persze a gitárzenei vonulatok között.
Durva zakatolás, karcoló reggae
Kifejezetten zajzenének ugyanakkor nem nevezhetjük a félelemből otthont – ahhoz túlságosan strukturált, és a feszültségkeltéssel is óvatosabban bánik. Összességében nem fedezhető fel az a fajta szabály- és formabontó attitűd, ami a zenei hangok dekonstrukcióján keresztül műfajkijelölő szereppel bírna.
Inkább arra szolgálnak ezek a zajszerű stíluseszközök, hogy az album zenei történései folyamatosak legyenek: nincsenek üresjáratok, egy-egy dalon belül is újabb és újabb hangzó impulzustömeget kapunk. És ugyanezeknek a felszínen csiszolatlannak tűnő vonásoknak köszönhető az is, hogy az album végig megtart egy jóleső DIY-jelleget. (Erre még pluszban ráerősít a kollázsra emlékeztető borítókép is.)
Kiemelten jól működik a megszokott harmóniákat „összekoszoló” munkamódszer a gólemben, ahol az egyszerű zongorahang túlvilági zengésétől jutunk el az indusztriális zakatolásig. Hasonlóan emlékezetes a kapucsengő elszállása és a nyugodtabb, a konvencionális dalformákhoz legközelebb álló nem beszél is.
A vokális részek félúton vannak a beszélő éneklés és a grunge-os és slowcore-os minimalizmus között. Ez jól is áll a számoknak: a kitárulkozó, lírai szövegeknek mélységet ad és a szintetizált hangörvényekbe is személyes tónust képes vinni. Pusztán a nem marad patetikus refrénjének kitartott hangjainál rezeg a léc, itt érezhető, hogy Beck Zaza a saját határait feszegeti – ugyanakkor a dalsor derekához érve már hozzászokhattunk annyira az orgánumához, hogy ez ne idegenítsen el minket.
Az egyedül esetében viszont nehezebb dűlőre jutni, és könnyen lehet az az érzésünk, mintha
A reggae-s felütés még a félelemből otthon eklektikájából is kilóg. Akiknek azonnal bólogatásra mozdul a fejük a jellegzetes ritmus hallatán, azok valószínűleg kevéssé akadnak meg ezen a ponton. Mindenki másnak viszont azzal kell beérnie, hogy a naiv dalszerzői jegyeket és a bohókás hangulatot valamelyest a szöveg kellemes gördülékenysége, zeneisége ellenpontozza. Zaza ugyanakkor kellő mértékben a klasszikus kereteken kívülre helyezte az egész lemez dinamikáját ahhoz, hogy az egyedül sem bomlasztja az összhatást.
A leghihetetlenebb indok
Szólóprojektet indítani halmozottan nehéz, ha a szerző hosszú ideje egy állandó figyelmet követelő zenekar tagja. A megszokott kreatív gravitációs térből két fázisban lehet kiszakadni: első lépésben a saját, autonóm szerzői hang megkeresésével és az anyazenekar „alaphangjától” való leválasztásával; másodikban pedig a szerzői hang magabiztos használatával, az önálló munkában való feloldódással.
Erről tanúskodik az, hogy a széttartó zenei ötletekkel is bátran dolgozik, a dalszerzés terápiás funkcióját meghaladva pedig a saját élettörténetétől függetlenül is kifejezetten jól működő, egyedi atmoszférájú albumot készített el.
A kezdő hasábokban említettem a „leghihetetlenebb indokot” a szólólemez készítésére, ami nem véletlenül került elő ebben az esetben. A zenész a félelemből otthon premierjekor ezt nyilatkozta a 30Y-ban folyó alkotómunkáról: „Sose paráztam a többiek véleményétől, mert életem legbiztonságosabb közege a 30Y. A legtöbb elfogadást, szeretetet és kreativitást itt éltem meg eddigi életemben, és nagyon meglepne, ha ez valaha is megváltozna. Kevés hely van, ahol nem félek, a 30Y biztosan egy ilyen hely.”
Az album arra mutat rá, hogy Beck Zaza esetében a kívülállóként legvalószerűtlenebbnek látszó katalizátor, a zenekar adta biztonságérzet indította el a szuverén alkotófolyamatokat – másképpen nem születhetett volna a 30Y-szerzeményektől ennyire élesen elváló, új hangot megütő anyag. A nagy kérdés már csak az, hogy hogyan tudja, illetve akarja-e majd egyáltalán színpadra applikálni a dalokat, valamint hogy legközelebb, egy feltehetően új tematikában is sikerül-e ezt a kompromisszumoktól mentes dalszerzést fenntartania. Ezeken fog eldőlni a Zaza-projekt jövője, amely a félelemből otthonnal erős rajtot vett.
