Bede Kincső mesterien beszéli a groteszk nyelvét. Bámulatos, ahogyan az apró részletekkel kifordítja a valóságot, és ezzel a befogadás izgalmas zavarát kelti. Fotói tele vannak meghökkentő, meglepetésszerű finomságokkal, amelyek szinte teljesen kifordítják a néző elsődleges percepcióját. Abban a pillanatban, amikor felismeri ezeket az elemeket, hirtelen nem is tudja, hogyan reagáljon. Miközben a hideg futkos a hátán a borzalomtól, hallja, hogy a száján hangos kacaj bugyog ki.
Ott van például a sorozat tizedik darabja, amelyen két nő ül velünk szemben. Tartásuk kifinomult, öltözékük klasszikusan letisztult, első pillanatban tehát teljesen rendes, „első bálozó” lányoknak tűnnek. Ám amikor észrevesszük az orrukból csordogáló vércsíkot, a befogadásban zavar keletkezik.
Nem tudjuk, mi történt velük, és nem értjük, miért viselik ennyire rezignáltan ezt az állapotot. Az sem világos, hogy viccelnek-e, és nevetni kellene rajtuk, vagy valami súlyos dolog történt, és segítségre szorulnak.
Ugyanez a két alak tűnik fel egy másik kompozíción, ami úgy hat, mintha egy rémregény lapjai közé csöppentünk volna. Az értelmezés tébolya pedig tovább kísért bennünket.
A súlyos, gazdagon mintázott függöny mögül előbújó alak démoni tekintettel mered a befogadóra, előtte pedig egy padon szemfedővel letakart női test fekszik. Gyilkossági jelenet tanúi vagyunk, vagy ez csak színház? Bűntényt vagy játékot látunk?
A képek komponálásának módja tovább erősíti a befogadó zavarát.
A vakuzással igen erős fény-árnyék kontrasztok teremtődnek a kép világában, amelyek elidegenítőleg hatnak.
A kontrasztok valószerűtlenné teszik a jeleneteket, némiképp eltávolítják őket a valóságtól. Ott van például a cserépkályhán megtelepedő macska, amely fehérségével kivilágít a sötét minták közül. Szinte el is vész a macskássága: mintha fényes lámpa lenne a sok mintás cserép előtt.
Ezek a beállítások teátrális jelleget kölcsönöznek a fotóknak: hirtelen színházban érezzük magunkat. Mégsem teremtődik meg az a fajta konkrét távolság a mű és nézője között, mint színházi előadások esetében, mert úgy érezzük, hogy a képen megjelenő történetekhez közünk van. Mintha saját történelmi múltunk egy-egy mozaikjaként állnának előttünk, szembesítve elfojtott és megkövesedett traumáinkkal. Ahogy Cserna Endre fogalmaz: „Egy rémregény elhagyatott, sötét és nyirkos házában járunk, kísért a múlt.”
Ez a múlt pedig nem más, mint a szocializmus szűk levegőjű, párás-poros-dohos környezete, ami a mai napig meghatározza azonosságtudatunkat.
Bede ugyanakkor olyan atmoszférát teremt e fényképekkel, amelynek révén a szocialista múltnak nemcsak a súlyát, hanem a nevetségességét is átélhetővé teszi.
Az egyik képen két alak ül egy kis asztalnál; kezükben csiszolt kristálypohár, láthatóan ünnepelnek. E rítus komolyságát azonban Bede nagyszerűen megtöri azzal, hogy fejükre egy-egy óriási párnát húz. Noha a kép nehéz kérdéseket fogalmaz meg a transzgenerációs traumákkal és a kelet-közép-európai közelmúlthoz kapcsolódó identitásunkkal kapcsolatban, nem vagyunk képesek komolyak maradni, amikor meglátjuk. A helyzet annyira abszurd, hogy tényleg csak nevetni tudunk rajta.
A fotó bizarrságához az atmoszféra is hozzájárul. Cserna Endre szerint itt mindenen látszik, hogy a sűrűn szőtt vasfüggöny takarásában alig érhette fény. Az enteriőrök sötétek, porosak, mintha megkövesedett leletek lennének a múltból. A terek tobzódnak a mintákban, az alakok szinte alig látszanak ki a sokféle forma és anyag közül. A nehéz szőttesek, a súlyos függönyök, a gazdagon csipkézett terítők agyonnyomják a kompozíciók figuráit. Kontúrjukat vesztett szereplők ők, akik belesüppednek a sűrű atmoszférába, könnyed pózaik, felszabadult testtartásuk folytán valamiképpen mégis felülemelkednek e mozdulatlan, mocsaras, süppedős környezeten.
És nekik köszönhetően mi magunk is inkább kacagunk ezen az egészen. Persze csak miután jól kiborzongtuk magunkat a szűk levegőjű, gót atmoszférán.
Nagyon érdekesen van jelen ez a kettősség a sorozat első darabján, amelyen üres színházi széksorokról pattan vissza a fény. Ez a fotó felidézi bennünk a járványhelyzet, a bezárt mozik és színházak, a kiürült széksorok emlékét. Azonban ha tovább nézzük a fotót, a széksorok végeláthatatlan sírtömbökké alakulnak át. Felnevetünk a váratlan metamorfózison, ám közben a hátunkon végigfut a hideg amiatt, hogy analóg viszonyba került egymással az üres színház és a temető.
Árnyaltan játssza egymásba az életet és a halált az a fotó is, amelyen sötét, kerek tárgyat felfelé tartó kart látunk. Messziről nézve tűnhet almának, és eszünkbe juthat a kompozícióról a teremtés. Ám közelebb érve észrevesszük, hogy a kérdéses tárgy nem alma, hanem egy nyak és test nélküli babafej. Így egy pillanat alatt reményteljesből gyomorforgatóba vált a kép.
Bede izgalmasan fordítja ki a saját identitásával kapcsolatos kérdéseket is.
Ott van például a székes önarcképe, amely érzékletesen utal az egyén fojtogatott helyzetére; arra, ahogyan a szűk levegőjű környezet agyonnyomja az egyéniségét. Mégis kénytelenek vagyunk nevetni a helyzet abszurditásán, lehetetlenségén, az alak kicsavart testhelyzetén.
Hasonlóan kettős érzéseket kelt az a székely ruhás önarckép, amin az arcot felhajtott felsőszoknya takarja el. Ez a gesztus egyszerre szól az identitás válságáról, az arctalanságról és a rendszer kinevetéséről.
Nagy kedvencem az a fotó is, amelyen az alkotó édesanyjának menyasszonyi ruhájában pózol. A ruhadarab viselése a hagyomány tiszteletét, az előző generációkkal való szoros kapcsolatot jelzi, ám a jelenet szentségét a háttérben álló kerti vécé semmissé teszi.
Hasonló történik Gabici portréjával, amin a lány szorosan zárt, csipkegalléros ruhája jól nevelt, hithű keresztény lány képét mutatná. Kinyújtott nyelve és az azon elhelyezett kereszt azonban punkká teszi.
Bede Kincső megmutatja, hogy miként lenne érdemes a transzgenerációs traumákról beszélni. Megérteti, hogy a közelmúlt ránk nehezedő kibeszéletlensége és elfojtása problematikus, feldolgozása hosszadalmas és nehézkes. Ugyanakkor azt is megvilágítja, hogy nemcsak egyféleképpen lehet szembenézni vele. A humor és a groteszk is alkalmas lehet arra, hogy felszabaduljunk a múlt béklyói alól, ha képesek vagyunk megfogalmazni helyzeteinek abszurditását.
Bede Kincső Három színt ismerek a világon című kiállítása május 15-ig látogatható a TOBE Gallery-ben.
Kiállításfotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
