Az Esz-dúr szonátával, az op. 7-tel zárul Beethoven szonátairodalmának az a része, amely kizárólag a négytételes formát alkalmazza. Ezután, nyilván a zenei gondolatoknak megfelelően, szabadon váltogatja a három-, illetve négytételes változatot. Utólag a Gran Sonata nevet kapta a mű, amelynek súlyát – nem hosszát – számos előadó a monumentális Hammerklavier szonátához méri. A szerző 26 esztendős, amikor lejegyzi ezt a szokatlan nyelvű darabot. A kompozíció címzettje, Babette von Keglevich grófnő, Beethoven egyik tanítványa. A szép ajándék azonban nem növendékkéz alá való, előadása próbára teszi a rutinos zongoristát is.
Az est másik száma egy kisebb, háromrészes ciklus középső darabja, az op. 31-es d-moll, no 2., A vihar (The Tempest) megjelölésű alkotás. A háromtételes darab nem programzene, hangfestése azonban világosan utal Shakespeare drámájára. – Új útra térek – fejezte ki alkotói terveit az 1800-as évek elején Beethoven, és ez a szándék találkozott egy titokzatos megrendeléssel, egy ismeretlen hölgy forradalmi szellemű szonátát kívánt. A zeneszerző előbb elutasítja az óhajt, nem fűti forradalmi láz. A szonáták mégis elkészülnek, de már abban a szellemben, amely Beethoven új útját jellemzi. A vihar szonáta filozofikus gondolatai meleg, emberi hangon szólnak élet és halál kérdéseiről. A mű végén a szenvedély hullámai váratlanul elcsendesülnek, a varázsló távozik.
A koncertről részletek itt.
