Behatolás az ismeretlenbe - KURÁZSI PAPA

Jól passzol ez a múzeumba illő lélekvesztő az előadáshoz. Csoda, hogy még mozogni tud. Rémisztően zakatol. Kétségessé teszi, hogy egyáltalán elérjük-e a célunkat. Maga az előadás is állandóan elbizonytalanít minket. Mind beljebb és beljebb terelnek bennünket a mécsesekkel, fáklyákkal félhomályosan megvilágított szigetre, behatolunk az ismeretlenbe. Hatalmas a tér, inognak az árnyak, ijesztő hangok, kiismerhetetlen eredetű zörejek riogatnak. Háborús képek nyomait látjuk, oxigénmaszkban rohangáló egyenruhásokat, véres testeket, felborult autókat. Közben felszólítanak, hogy siessünk, olyan az egész, mint egy erőltetett menet, de azért mégiscsak meg lehet állni bámészkodni. És aztán meg is kell állni, mert egy magaslatról kihirdetik a háború utáni egyezséget, mely szerint a Duna budai oldalát a férfiak államterületének, a pestit a nőkének nyilvánítják. Férfi és nő nem érintkezhet egymással, kivéve a köztes, semleges területet, nevezetesen azt a szigetet, ahol éppen dekkolunk.

A Krétakör nem először csinál ilyen vándorlós előadást: a Művészetek Völgyében, a taliándörögdi szputnyik környékén, ugyanúgy végigvezették a nézőket, mint a budavári sziklakórházban. A Le Phun csapatának pedig az utcaszínház a fő profilja látványos installációkkal, így szintén nem ültetik kényelmes zsöllyékbe a publikumot. Sőt, a nagyérdeműnek helyezkednie, ügyeskednie, olykor akár tolakodnia kell, hogy egyáltalán lásson valamit. Le is maradhat bizonyos dolgokról, de ez nem tragédia, mert nincs igazán vaslogikával végigvezetett történetszál, inkább különböző hangulatokat keltő víziókat látunk. Ez azt is jelenti, hogy igazából alakítások sincsenek, inkább csak villanások, a színészek részt vesznek egy-egy élőképben, ekkor érzékelhető, hogy milyen karaktert formálnak meg, de nem tudnak végigélni emberi sorsokat. Figurák, látomások, általában beleolvadnak az összteljesítménybe.

A legerősebb effektus, egyben a produkció központi alakja, egy életnagyságú, mechanikus vasló, olyan, mintha a Vidámpark körhintájának kevésbé kedves és jókorára nagyított lova, traktor által meghajtva, komótosan és félelmetesen elindulna a világ meghódítására. Látjuk is filmfelvételen, amint nyikorog a Lánchídon, meg a lúdbőröztetően kihalt Budapesten, aztán majd kiderül róla, hogy jobb szándékú teremtés, mint ahogy először hihető volt róla. Megsétáltat minket, követnünk kell, de később elbandukol a sötét erdő mélyére. Bevezet azonban valamennyiünket egy faluba, a néhai úttörőtáborba. A régi barakkokban megint csak életképeket mustrálhatunk. Női esküvői ruhákat viselnek férfiak és nők, az egész valószínűtlen, moziszerű látomásnak tűnik, már-már szürreális hallucinációnak. Az egyik barakkban például térdelve, fohászkodva olvas fel egy szöveget messiás szakállú idős ember nyeglén ücsörgő ifjúnak. Egy másik faház ajtajában esküvőruhás férfi, szoknyáját fölhúzva, mind több bugyit tol le magáról, amikor azt hisszük, hogy nincs már alatta, még van számtalan, és amikor valószínűleg tényleg nincs, becsukja az orrunk előtt az ajtót. Befejezésül Kurázsi papa, a monstruózus vasló - ahogy Kurázsi mama Brecht darabjában, ő is mindent túlél -, egy groteszk párral, lassú komótossággal elúszik a Dunán, a többi szereplő pedig a publikum tagjai közé vegyülve azt suttogja, hogy menjünk a hajóállomás felé. Taps nincs, katarzis sincs, nyilván nem is ez volt a szándék, Philippe Phéraille rendezése inkább performance, mint színház.

A Krétakörben kipróbáltak már sok mindent. A W - munkáscirkuszban például azt, hogy mekkora fizikai megterhelésnek tehető ki a színész, hogy ne károsodjon még teste-lelke, a FEKETEországban azt, hogy a kabaré eszközeivel mennyire lehet nagy, átfogó problémákról beszélni. Most a színészeket jobbára installációk részéve teszik, elcsaklizva tőlük az alakítás, a személyes siker lehetőségét. Kísérletnek ez érdekes, de az még bizonyításra szorul, hogy hová vezet ez az út.