A Kovács Lehel legújabb festményeit bemutató tárlat egy 2016-os tavaszi kiállítás szerves folytatásaként is értelmezhető. Ezen a kiállításon olyan, a festő művészetében létrejött változásoknak lehettünk szemtanúi, amelyek jelentős belső átalakulásról, útkeresésről árulkodnak. Ezek a folyamatok már megfigyelhetőek voltak a 2015-ös év második felében készült képeken is, mostanra pedig jól felismerhető, karakteres formavilággal új irány látszik kirajzolódni Kovács Lehel festészetében.
A korábban zömében tájképeket, vagy a tájban megjelenő gépeket és az emberi civilizáció nyomait sajátos, már-már konzervatív festői módon bemutató vásznakat felváltották a belső terekben vagy meghatározhatatlan téri viszonyok közt elhelyezett személyes tárgyak képei, amelyek megfogalmazásukkal sokkal intimebb (személyesebb) hangulatot teremtenek, mint a korábbi nagy távlatokat befogó tájak. Festői látásmódja újabban nem ragaszkodik a látvány ábrázolásához, a sokkal merészebb, ösztönösebb, erőteljesebb és persze elnagyoltabb ecsetvonások használata sokat elárul a művész vívódásairól, döntéseiről és szabadjára engedett útkereséséről. A visszafogott színeket erőteljes, már-már harsány, telített színek váltják fel. A tárgyak és a mögöttük felnyíló felületek kapcsolata gyakran megszűnik (vagy értelmezhetetlenné válik), és olyan érzésünk van, mintha a kopott, mintás, málló falak önálló témaként kelnének életre és vennék át a főszerepet a képeken. A felületek, a hengerelt minták és a roncsolt színfoltok elé helyezett tárgyak megfestésének módjában azonban visszaköszön az a Kovács Lehel korábbi képeiről ismert stílus, amelyről sugárzik a tárgyak részletes, plasztikus, a szemet becsapó ábrázolásának öröme.
A hátterek folyamatos változáson átmenve vezérmotívummá fejlődnek, miközben a tárgyak realitásfoka nem hogy erősíti azok jelentőségét, de sokkal inkább azok pillanatnyiságát, banalitását, múlékonyságát hangsúlyozza. A két festésmód ütköztetésével két idősík, és a festő életének két egymástól mind időben, mind térben távoli pontja is találkozik. A Tour de Hongrie cím így egyszerre értelmezhető belső időutazásként, festői útkeresésként és az ország különböző pontjain egyaránt ismerős időtlen igénytelenségre adott festői válaszként.
Forrás: Resident Art Budapest, Schneller János művészettörténész
