Benkő Imre műcsarnokbéli tárlatán Szűcs Péter újságíró, fotográfus, világutazó tartott exkluzív tárlatvezetést: a kiállított fotókon keresztül ugyanis igazi rokon lelkek találtak egymásra. Utazásaik, megfigyeléseik során mindketten az embereket állítják a középpontba: nem a táj vagy a turisztikai célú fotózás tartja lázban őket. A három teremben kiállított anyag a nyolcvanegy éves fotográfus több mint hat évtizednyi munkásságát reprezentálja: az első teremben a nagyvilág, a másodikban Magyarország, míg a harmadikban Budapest áll a fókuszban. Benkő Imre fekete-fehér fotói révén az érzelmek kerülnek a középpontba, függetlenül a fotó elkészítésének helyétől és idejétől. Bár nem is fekete-fehér fotókról kell beszélnünk, hanem szürkékről, Benkő szerint a szürke fény teszi jól láthatóvá az arcokat és a környezetet.
Tudósítóként járta a világot, a hétköznapi embereket, történeteiket tudta olyan módon kompozícióba helyezni, hogy képei egy adott élethelyzet jelképes és hiteles lenyomataivá válhattak. Gyakran használta a békaperspektívát, amellyel virtuózan bánt: kompozícióin minden apró „belógó” részlet fontos szereplővé vált. Éppen ezért a magazinokba beszerkesztett fotóit sem vágták meg, mert alkotásai csak teljes egészükben voltak hatásosak és értékesek.
1968 és ’86 között az MTI fotóriportereként dolgozott, ezt követően szabadúszóként hosszú távú projektjeivel foglalkozott. 1982-ben egy újsághír nyomán érkezett az első ikertalálkozóra, ezt követően közel negyven évig volt e találkozók résztvevője. Az ikerfotózásban az egyformaságban rejlő különbözőséget kereste, Benkő empatikus képességei révén e témában is maradandót alkotott. Szűcs Péter a Marie Claire magazin egykori főszerkesztőjeként elárulta, hogy bár a francia szerkesztőség mindig erősen ragaszkodott az eredeti tartalmak megjelenéséhez, de Benkő Imre ikersorozatának hazai megjelentetésére ők is rábólintottak.
A Hajógyári-szigeten az egykor Diáksziget néven kezdődő Sziget Fesztivál eseményeit a kezdetektől követte, gyakran kint is aludt a helyszínen, hogy részese lehessen az ifjúság szórakozásának, életérzésüket minél pontosabban közvetíteni tudja.
Talán legjelentősebb hosszú távú munkájának az ózdi vaskohászat leépítését végig követő fotódossziéja tekinthető. 1987-től kezdődően dokumentálja a kohászat változásait: a privatizációt, a leépítéseket, az elbocsátásokat és a végső megszűnést. Benkő empatikus képességének talán leglátványosabb bizonyítéka ez a fotósorozata: a satuba szorított karácsonyfát körülálló munkások szigorú tekintetének, a sztrájkoló munkások elszánt tömegének vagy a gyárbejárat előtt nejlonzacskót szorongató nő cipőjének fotóján keresztül átérezhetjük a munkájukat és egyben életük értelmét is vesztett munkásemberek vigasztalan helyzetét. Ezeken a fotókon keresztül érhető talán leginkább tetten Benkő Imre művészi elhivatottsága és kiemelkedő tehetsége.
Olyan szemmel nézte a világot, amely csak keveseknek adatott meg: a részletek, a kompozíciók bár többségükben elkapottak, mégis annyira kifejezőek és pontosak, mintha beállított képeken rögzítené az adott helyzetet, személyt vagy életérzést. Az angyal pedig a részletekben rejlik: Benkő Imre angyal módjára járva-kelve dokumentálta a körülöttünk lévő világot.
Munkáját több elismeréssel is díjazták, többek között a World Press Photo pályázaton ezüst- és aranyérmet is nyert 1975-ben és ’78-ban balettnövendékeket ábrázoló portréival. A gyönyörű portrésorozat néhány tagjában a Műcsarnok jelenlegi kiállításán is gyönyörködhetünk.
„Akkor kezdtem dolgozni, amikor a többiek elmentek.”
A szubjektív dokumentarizmus talán legkiválóbb hazai mestere, Benkő Imre találóan fogalmazta meg, hogy alkotásai miben és miért is különböznek kollégái képeitől.
A Valós látomások – Benkő Imre, a szubjektív dokumentarista elnevezésű tárlat április 7-éig látogatható a Műcsarnokban. A kiállítás kurátora: Tulipán Zsuzsanna
Fotók forrása: Műcsarnok
