Bényei Tamás: A jazz-zenész túlélő típus

A Hot Jazz Band muzsikája egy adott korra jellemző, a két világháború közti időszakra, s noha magyar dalokat, döntően filmzenéket is repertoárjukon tart a zenekar, a műfaj – dixieland, swing, hot jazz – alapvetően amerikai. Van személyes kötődése az új világhoz, netán az USA jazzkorszakához?

Anyai dédszüleim amerikás magyarok voltak, bár ezt a kommunista diktatúra miatt félve, kissé titkolózva emlegették. Amerika legendája sokkal testközelibb volt nekem, mint azoknak, akik csak a filmekből kaptak élményeket. Egy családregény simán kikerekedne ebből, nagyon kalandos a történet. Régi szépiabarna fotók, egy gramofon, néhány újság és néha amerikai angol akcentussal pusmogó dédszülők adtak vissza ebből valamit. Érthető módon a jazzkorszakról nem sokat tudtam meg tőlük, mert ők 1920-ban hazatelepültek, míg King Oliver, Jerry Roll Morton és Louis Armstrong csak 1920 környékén indult el New Orleansból, és gyakorlatilag ez jelentette a jazzkorszak kezdetét.

Zenei érésének évtizedeiben, a hetvenes években efféle muzsikával nemigen találkozhatott. Tizenöt éves volt, amikor kiadtak egy Karády-lemezt Magyarországon. Akkor ismerkedett meg a műfajjal?

Az amerikai kelengyék közt, a padláson, testvérbátyámmal ráakadtunk egy gramofonra, és a sellaklemezek már akkor varázslatos világba repítettek. Karády Katalin, Kalmár Pál, Tommy Dorsey zenéltek, énekeltek nekem akkor, amikor még a magnó is luxusnak számított.

Ebben az időben írattak be a Siófoki Állami Zeneiskolába, ahol Apáti János trombitatanárhoz kerültem, általa pedig feltárult előttem a csodálatos dixieland muzsika. A tanár úr Louis Armstrong zenekarának hangszereléseit írta le a gyerekeknek eljátszható formában és alapította meg növendékzenekarát 1972-ben. Az országban egyedülálló esetnek számított ez akkor. Szerencsém volt, mert nem a mindenféle stílusoktól eklektikussá vált angol dixieland lett az én forrásom, ami a hazai dixie-élet kánonja, hanem az autentikus amerikai hangzás.

Kalmár Pál – aki sikerre vitte a Szomorú vasárnapot, a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot – jellegzetes énekstílusát Paudits Béla követte a nyolcvanas években. Ismerte a színész lemezét?

Az említett sellaklemezen a Hétre ma várom a Nemzetinél és a Halló Baby volt hallható Kalmár Páltól.

Paudits Bélát hallottam itt-ott. Jó érzékkel, szép vibratóval egyike volt azon keveseknek, akik kellő alázattal közelítettek és próbálták feléleszteni a korabeli zeneélményt.

Ön szintén Kalmár-stílusban énekelt…

A fiatal Fred Astaire vagy Bing Crosby is ebben a modorban hallható a korai lemezeken. Vannak nagyon finom elemei ennek a stílusnak, legyen szó énekről, szaxofonozásról, trombitázásról vagy zongorázásról, amitől mindez életre kel. Vékony a vonal, hogy mikor lesz valami stílusos, és mikor lesz túlgondolva. Paudits Béla belecsempészte az ő finomságát, ettől még egyedibb lett. Például Max Raabe nekem túlgondolt, már-már ripacskodásba hajló, hogy hozzak egy ellenpéldát.

A korhűség netovábbja, hogy egy 1926-ban készült trombitán játszik. Miért?

Egyszerű oka van, ez a hangszer sokkal könnyebben szól, mint bármely más hangszerem. Akkor még mindent gondosan készítettek el, kézzel, tartósra, időtállóra, ahogyan a zenéjük is ilyen.

Mi a hangszer története?

Joe Muranyi ajándéka ez a Victor&Cohn kornett, Bix Beiderbecke játszott ezen a típuson. Igaz, hogy Joe egy régiségkereskedésben vette száz dollárért, de nekem felbecsülhetetlen értékű. Louis Armstrong klarinétosától hangszert kapni ajándékba mindennél többet ér, ráadásul a régiségekhez fűz egyfajta csodálat és ragaszkodás. Gondoljunk csak bele, száz év mekkora idő?! Mi minden történt ezalatt, és itt van valami abból az időből. Egyszerűen fantasztikus.

Mivel rétegzenét produkálnak, behatárolható a közönségük?

Az általunk játszott zene nem rétegzene, sem formai, sem zenetörténeti ok nem mutat erre. Attól, hogy egy régebbi korból származik, és kevesebben hallgatják, még nem determináció. Ez popzene a javából, és hiába nem ez a mai kánon, ha megszólal, azonnal működésbe lép.

Szerintem rétegzene, ha én etnoelemekből építkező saját szerzeményeket kezdek játszani, és egy szűk hallgatóság kezd járni a koncertekre. Mint ahogy Bach, Mozart, Puccini, de Debussy zenéje sem rétegzene, úgy a klasszikus jazz sem az. Az egész világ ezt hallgatta, erre táncolt, mulatott. Nincs behatárolható közönségünk, a négyévestől a kilencvenévesig mindenki megtalálható a rajongóink sorában.

Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Itthon vagy külföldön menőbbek?

Nem vágyom prófétai babérokra, de azt hiszem, hogy ma, amit egy mai magyar jazz-zenész elérhet itthon, azt mind elértük. A díjaink, elismeréseink is ezt mutatják, és ami a legfőbb létező valóság, hogy megélünk a zenénkből.

Lehet, hogy tévedek, de úgy tudom, hogy szinte kivétel nélkül minden jazz-zenész kollégám több zenekarban játszik, vagy tanít, hogy megélhessen. Külföld pedig klassz része egy karriernek, de még a híres amerikai jazz-zenész kollégák is irigykedve hallgatják, amikor azt meséltem nekik, hogy itthon megélünk a zenénkből.

Joe Muranyi még nyolcvanévesen is arra kényszerült, hogy repülőre üljön, jetlagbetegséggel kínlódjon, és őt idézve „bőröndből éljen”. Nem szerette ő sem ezt. Amikor külföldön jártunk, mindenhol kiemelkedő sikerünk volt, az 1990-es években négy nemzetközi versenyt nyertünk Franciaországban, a világ jazzéletének központjában, és az is igaz, hogy akkoriban több újságcikk jelent meg ott rólunk, mint itthon. Erről azt tartom, ha valaki jó abban, amit csinál, akkor bárhol sikeres lehet.

Nem unt rá a zenekar, hogy negyvenegyedik esztendeje ugyanazt a stílust játsszák?

Szerintem mindenkinek akad olyan kedvenc zeneszáma, amit sosem fog megunni. Nálunk több száz ilyen van, és ha az egyikkel kissé telítődnénk, ott a másik. Ezenkívül a kreativitás segít abban, hogy mindig legyen új és új felfedezendő örömforrás, ami miatt nem adja fel az ember. Mivel három évtized zenéit játsszuk, nevezetesen a korai jazzt az 1920-as évekből, az érett jazzt a ʼ30-as, ʼ40-es évekből és a dixielandet, kiszenekari és nagyzenekari formában, szintén megunhatatlanná teszi ezt az egészet. Ráadásul a magyar repertoár tele van szép feladattal, jómagam pedig három hangszeren is játszom, énekelek, így azt mondanám, inkább az lenne a furcsa, ha megunnám.

Mindenesetre ön egyéb formációkban is megfordul, például a Nagy Iván Classic Jamben, a Bényei Tamás & Szalóky Béla elnevezésűben. Igaz, az is hasonló műfajt képvisel.

Másokkal muzsikálni mindig nagy élmény, ezen belül az örömzene, a jam session egy külön kaland. Nem sokan művelik a klasszikus jazzstílust itthon. Jól ismerjük egymást, és mindig nagy örömmel zenélünk együtt. Mostanában Oláh Zoltánnal és Hegedűs Csabával triózunk, de 11 éve létrehoztunk egy nagyzenekari formációt is, a Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestrát, amiben kis túlzással majdnem minden zenész ott ül, aki ebben a stílusban jeleskedik.

Ha Nagy Ivánra (83 éves) gondolunk, netán Woody Allenre (90 éves), aki 2020-ig heti rendszerességgel koncertezett, a dixieland nyugdíjas muzsikusoknak is való. A HJB is ilyen hosszú távra tervez?

Ez személyre szabott. Azt látom, hogy sosem hagyják abba a kollégák, amíg erejük van, zenélnek.

Django Reinhardt amikor álmában bennégett a lakókocsiban és lebénult két ujja a bal kezén, megtanult két ép és egy félig béna ujjal gitározni. Ha megöregszünk, akkor is lehet valamilyen formában zenélni minden bizonnyal.

A zenekarnak a mesterséges intelligencia nem ellenlábasa, hiszen élőben játszanak, ráadásul improvizálnak. A zenei világnak árt vagy használ az MI?

Mindenképp árt. A szintetizátor már évtizedek óta mérgezi a zenei világot, és a mai napig hallani a különbséget ember által megszólaltatott és gépzene között. Ez a világ pont a lényeget veszi el tőlünk, a gondolkodás és döntés esélyét. Én elhiszem, hogy a világban sokkal több a kevésbé kreatív ember, akiknek nagyon jó szórakozás a tehetségesek bőrébe bújni, de ez szánalmas, az eredmény pedig lehangoló.

Én már az elektromos hangszerekkel is így vagyok, hiszʼ például az elektromos gitár hangja drótokon keresztül érkezik hozzánk, beszűkül a megformálhatóság, megszűnik a közvetlen kapcsolat az emberi test és a rezgő felület között, ami a zene lényege. Olyan ez, mintha függönyön át vagy zacskóval a fejünkön szeretnénk szemlélni a világot. Szerintem végig kell járni azt a nehéz utat, míg az ember eljut az első hang kicsiholásától egy hangszeren a Moto Perpetuóig vagy a Stardustig. A tapasztalás és az út, ami azzá tesz bennünket, akik vagyunk.

Címlapfotó: Bényei Tamás Kossuth-díjas magyar jazz-zenész, trombitás. Fotó: Fürjes Viktória