A nyughatatlan és kalandokra született mesemondó, aki történeteket lát azokban a formákban is, amelyeket a harangok nyelve évszázadok alatt festett fel a bronzköpenyek belsejére, azt mondja, leginkább hátracsapott kézzel, céltalanul szeret sétálni a világban. Sőt, úgy érzi, minden mese, átformált ének, műfordítás, film vagy fotó, amelyet másoknak átad, ebből fakad.
– tódít lustaságáról szóló meséjén.
Aki harangot akar látni, annak fel kell mászni a toronyba. Mi van még ott fenn? Például sok galamb. Meg az odavezető út, ami többnyire nem kényelmes, inkább nehéz és veszélyes. De felérve kis lakásokat is találhat az ember, ahonnan a lakó sok mindent lát, amit lentről fel se tűnik.
Amikor először felkúszott egy toronyba, alig tudott lejönni. Megbabonázta, mennyire őszinte hely a templomok tornya, hiszen a lenti pompával szemben fent nemhogy freskó, de még vakolat sincs. Ám a harang alá bújva titkokat felfedezett fel. Ünnepeink évgyűrűivel találkozott, másképpen szólva a harang életjelével. Az elsőt lefotózta, aztán a többi régi harang nyomába eredt. Bedugta a fejét alájuk – előtte azért tisztázta, hogy épp pihen a harangozó. Kiveszőfélben lévő mesterség, de még akad azért, aki kezeli a harangkötelet. Sokukat ismeri, azt mondja, van olyan is közöttük, aki rácsavarja az imáit, és úgy fogja meg.
Azt is mondja Berecz András, hogy a harangok a példaképek és apostolok. Az élőket hívják, a holtakat elsiratják, a villámokat megtörik. Még a sátánt is összezavarják felirataikkal. Tamási Áront folytatva foglalja össze a tanulságot, ami nem mese: „Mivel a harangok emlékezete fényes, fel a fejjel, feredj a fényben, s meggyógyulsz.”
A Kárpát-medencén átívelő kiállítássorozat a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében jött létre.
