Berecz András, amikor megkérdem, mi fogta meg a templomtornyokban ma is zúgó harangokban, azt feleli, hogy a középkorban azt tartották róluk, azok is apostolok. „Mikor az apostol a Sátánról, a gonoszról beszél, a szavai kemények, mint a harang bronza. A harang formája olyan, mint egy edény, csak fejjel lefelé, örökké árad belőle a lélek, mint az apostolban.”
A mesemondó polihisztor már rég felfedezte magán, hogy különös vonzalmat érez a templomok tornya iránt, mert, hacsak tehette – és erre akkor is talált módot, ha megpróbálták róla lebeszélni –, felmászott a tornyok magasába. Oda, ahol a harangok laknak. Egy 15. századi falusi harangot vizsgálgatva tűnt fel neki, hogy van egy jel a belsején. Minden régi harangnak van, hiszen ahol a harang nyelve megüti a palástot, ott egy kicsit elmélyíti azt, árkot ás, ahol fölfénylik az anyag, „és a sárgának, a vörösnek, az olajzöldnek olyan árnyalatai jönnek elő, amik önmagukban is gyönyörűek!”
Ahogy nézegette a hangokat keltő találkozások évszázados lenyomatát, egyszerre csak mintha egymáshoz búvó, tűznél melegedő embereket látott volna. Vette a telefonját, és lefényképezte a fémbe írott mesét, amit a harang nyelve ütött ki. Aztán gyűjteni kezdte ezeket a jeleket másutt is, felmászott, felkúszott a régi harangokhoz, közben nemcsak a harangokat, hanem a harangozókat is megörökítette.
Veszélyes szenvedély
Velük több szempontból is érdemes jóban lenni. Az ő számára például azért is, hogy egyáltalán felengedjék a toronyba, másrészt pedig azért, mert amikor a fotózás érdekében bedugja a fejét a többmázsás bronz hangszer belsejébe, jó tudni, hogy az arra az időre néma marad. Vagy ahogy ő fogalmaz: „Ha engem hókon csapott volna egy olyan három-négy mázsás bronztömeg, most nem beszélgetnénk. Előtte pedig át kell törni néhány akadályon, az egyik a kételkedők, mikor lelkészek, harangozók, egyházfiak, gondnokok végigmérnek, nézik az ősz fejemet. Uram, maga oda inkább ne menjen fel!” De persze, hogy ő felmegy…
„Hát mit bánom én, olyan keskeny pallókon mentem, hogy alattam ott volt 25-30 méter. Bemásztam kerítésen olyan helyeken, lőrésnyi résen beférkőztem, és 45 fokos szögben szinte hanyatt kapaszkodtam tovább a gerendákon. Még jó, hogy a darázsfészkek lakatlanok voltak a bádog és a gerendák között.”
Kitépett nyelvű harangok
Ahogy sorra feltalálta és lefényképezte a régi harangokat, rájött, hogy azok nemcsak az egymáshoz érő fémek és az idő kölcsönhatásának nyomait rögzítik, hanem „az ünnepeink évgyűrűit” jelentik. Talált néma harangokat is. Olyanokat, amelyek már emberöltők óta nem zúgnak, nem kondulnak. Fellelt ilyeneket múzeumokban, udvarokban, különféle gyűjteményekben, és rábukkant az egykori Weiss Manfréd-gyárhoz a háború alatt „besorozott” 25 ezer harang túlélőire is. A beolvasztást megúszó harangok már több mint száz éve hallgatnak. Alájuk kúszott, mászott, hogy megnézze, miként őrzi az anyag az egykor kondítások nyomait. Azt látta, hogy az egykor fényes ábrák, a nyelv vágta árkok ma is láthatóak, csak megfeketültek, ellilultak. Ezeket is lefényképezte.
„Némelyik olyan, mintha a National Geographic csillagászati részeit nézné az ember.
Az élő harangokért tornyokba kell felmászni, hiszen ott laknak, kitépett nyelvű, elhallgattatott testvéreik viszont a földön hevernek.
„Ember nincs, hogy megemelje, azért alákúszok hanyatt a pisiszagú homokon. A macskák észrevették, hogy nagyon fájin a felület a harang alatt, ahova Andris bácsi is bedugja a kis fejecskéjét, de ez inkább a dolog humorához tartozik. Ezeket a néma harangokat pusztán azért tettem az élő harangjelek mellé, hogy valami kis drámát csináljunk, mert egy igazi pozitív hős érdektelen, ha nem teszünk mellé valami ganyé figurát, valami ördögit. Szóval, ez azért kellett nekem, hogy aláhúzzam az élő harangjeleket.”
Arról is mesél Berecz András, hogy azért állt neki megörökíteni a régi harangokon az ütéspontokat, mert ezek „híradások arról, hogy még ünnepeink vannak, ez az én ölembe hullt, és úgy éreztem, meg kell mutatnom az embereknek”. Mesemondóként itt sem tudta magát megtagadni, és megírta hozzá saját történeteit, melyek egy gyönyörű katalógusban olvashatóak is.
A harangozók titkai
Az élő találkozások mestereként persze a harangok megszólaltatóit is megörökítette, hiszen szembejött vele a tény – nem sokáig él már ez az ősi mesterség.
Nekilátott megkeresni a még élő harangozókat. Azt mondja, ez is akkora kutatási téma, ami elég lenne egy egész életműre. Ő videókat készített velük, hogy az utolsó pillanatban még megörökíthesse az emléküket. Amikor megkérdem, kik a kedvenc harangozói, már sorolja is:
„Kedvenc harangozóm például Kádár Ilona Makfalván, aki olyan szépen berendezte a tornyot ott fönt. Ez máshol is szokásos, hiszen amikor többször kell harangozni, inkább ott töltik az időt, nem másszák meg háromszor a tornyot. Meg a terényi Szedlák Ilona, aki két kezével két harangot húz, és az egyik lábával, pedállal pedig a harmadikat. Emellett kiváló a pálinkája. De amúgy jó velük jóban lenni, mert látják a falu életét onnan fentről, titkok tudói.”
A harangozók sok titkot elmeséltek Andrásnak. Elárulták, hogy a harangot pontosan kell megállítani, „mert a visszaütés rossz jel, általában abból halál lesz, közeli halál”. Azt is elmondták neki, mit éreztek, amikor harangzúgással kergették el a jégesővel fenyegető felhőket, és elűzték az égiháborút.
A szív a lényeg
A kiállításon úgy helyezi el a képeit, hogy azok középen az utolsó vacsorát idézzék.
„Hat apostol eminnőt, hat apostol túl. S középen Jézus helyén egy olyan kép, ahol látszik a gyülekezet, akinek a bánatát tengermélységűvé, az örömét pedig égi magasságúvá teszi a harangszó.”
A hármas tagolásban elrendezett installáció egyik oldalán az elnémult harangok fotói, a másikon a harang szíve – a harangnyelvek motívumai jelennek meg. Ez lett a címadó gondolat is, ebből jött tehát a Szívverés a magasban cím is:
„Nyelv, szív, ütőverő, bot, mony, tehát annyiféle neve van, engem a szív érdekelt, mert arra tudtam fölpakolni a mondanivalómat, tehát egymással szemben a némaság és a nyelv jelképes fényképei, középen pedig az utolsó vacsora.”
Megjelennek az anyagban 12-13. századi iniciálékat idéző grafikák is, melyeken harangozók láthatóak. Ezeket Szepessy Béla grafikus emelte ki, illetve van közöttük saját alkotása is. A katalógusért Krizbai Gergely munkáját süvegelte meg Berecz András.
