Azt gondolom, Bereményi Géza emlékezete bizonyos dolgok kapcsán szinte kollektív emlékezetté vált – sok fiatal általad ismeri meg a hatvanas-hetvenes éveket, kortársaid pedig a te soraiddal idézik fel azt. Megláttalak az imént, és azt éreztem, szembejön velem a kamaszkorom. Hogy van ez?
Ez az írás hatalma, erre való az írás. Miért van, hogy egy francia visszaemlékező író sokkal fontosabb számomra, mint egy francia történész? Mellesleg a francia történészeket csapnivalónak tartom. A visszaemlékező irodalom nagyon nagy hatalom.
Hogy maradtál meg fiatalnak? Benyomásom szerint téged mindenki tegez, te vagy a Géza, mindenki vigyorog, ha szóba kerülsz.
Erről én nem tudok. Nem volt szándékos, de csöppet sem bánom.
Azt mondtad valamikor, az emlékezéshez, az ősemlékek felidézéshez írnod kell. Írni csak emlékekből lehet?
Igen. De nem az emlékek voltak fontosak a kezdetekkor, mert tudtam, hogy csak arról tudok írni, amire emlékszem. Még nem volt tervben a Magyar Copperfield, amikor elkezdtem írni egy novellát arról, hogy tizenhét éves koromban először voltam a Balatonnál. Élesen emlékszem minden pillanatra, hiszen sarokba szorított patkány voltam. A rendőrség markába kerültem rövidesen, és láttam, hogy egy szervezet rám, a magamfajtára van állítva, belőlem pedig mindenképpen díszpéldányt akarnak csinálni.
Nagyon alkalmasnak tűntem – pesti csavargó egy szatyorral, aki még nem tudja pontosan, hova akar menni. Elvittek Veszprémbe kihallgatásra, többször megvertek, és a vége az lett, hogy kitettek az utcára, visszaadták a papírjaimat. Azt mondták, mehetek az utamra. Látták, hogy semmit nem tudnak velem kezdeni, nem tudnak precedenst teremteni belőlem. Ez a másfél nap percről percre megmaradt a fejemben, így a rendőrtisztek nevével és mindennel együtt pontosan meg tudtam írni. Lett egy harmincflekkes novella belőle, és láttam, hogy ez egy ember életéről szól. Akkor elhatároztam, hogy megírom az első tizennyolc évemet.
Véletlenszerűen, esetlegesen bukkannak fel az emlékek, vagy van valamilyen oka annak, hogy egy megmarad, sok ezer másik pedig elkopik, eltűnik?
Egy biztos. Nagyon élesen emlékszünk arra, ha sarokba szorítottak. A színdarabokban is ezek a legdrámaibb helyzetek, amikor hirtelen minden más megszűnik, és éles tisztasággal ott van az élet. Tehát valamiképpen vannak fontosabbak.
Vannak karcos történeteid, mint mondjuk A 8. a 12 közül című dal, vagy a szüzesség elvesztése a Magyar Copperfieldben. Van-e olyan emlék, amit nem lehet, nem szabad megírni?
Nincs olyan. Ezt a Magyar Copperfield folytatásából, a készülő Egyetemeimből tudom. Ebben veszélyes dolgokat is megírok, melyek nagyon rossz fénybe állítanak engem. A Copperfieldben, azt hiszem, kétszer is leírtam azt a kifejezést, hogy az igazságnak van egy jellegzetes szövete. Ezt az olvasó rögtön megérzi, ezért meg kell írni az igazat. Most már hosszú napok óta kínlódom az egyetemi időszakom egy részletével, úgyis mondhatnám, az első szerelemmel. Bonyolult és érthetetlen vagyok benne. Miért éppen azt a lányt választottam? Feltétlenül szerepet játszott a választásban az idegenkedés. Nem akartam őt megfejteni, éppen az érthetetlensége vonzott, és talán irigység volt bennem, hogy nem tudok olyan lenni, mint ő. Szenvedélyes volt, és bolond. Egy bolond lányba lettem szerelmes életemben először.
Van, amit nem lehet kimondani? Egy író-olvasó találkozón valaki megkérdezte tőled az Eldorádó kapcsán, hogy vajon a nagyapa aranya vagy a mama imája (és az általa mondatott mise) mentette meg az életed. Akkor rávágtad, hogy az arany.
Ez megváltozott. A nagyanyám egyre több tanácsot ad nekem, egyre több kérdést tesz fel mostanában. Már nagyanyám a főszereplő, és őt írnám meg, ha erről kellene írnom.
Mi változott?
Lehet, hogy ez csalétek volt az olvasónak. Nem szándékosan. Talán úgy gondoltam, hogy a nagyapa érdekesebb. A Copperfield megírásakor pedig már azt élveztem, hogy az akkori társadalomról és a politikai viszonyokról megírhatom a saját tapasztalataimat. Írói szándék volt, hogy történelmi tablót csináljak, és a nagyapa alkalmasabb volt ehhez, mint a nagyanya. Az egyetemi évek megírásakor szintén megvan bennem a szándék, hogy bemutassam a korabeli társadalmat. Például hogy hogyan vert meg egy tanár az egyetemen. Róla egyébként kiderült, hogy gazember volt.
Életműved mozaikszerűen épül. Az egyes darabok rezonálnak egymásra, magyarázzák, újraértelmezik egymást, és éppen a gyakori, szövegközi kapcsolódások okán mind olyan szerves részei a Bereményi-életműnek, hogy együttes értelmezésük tűnik a legkielégítőbb, leginkább kézenfekvő megközelítésnek. Korábban azt mondtad, a Magyar Copperfield és folytatása kiemelt helyen szerepel műveid sorában. Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, a Copperfield összegez, de a mag a Levél nővéremnek? Tematikusan és lineárisan is összefogják az életművet.
Egy könyv nem könyv, egy lemez nem lemez, ez a véleményem. Lehet, hogy a Levél nővéremneknél van jobb, a Magyar Copperfieldnél egyelőre nem hiszem. Majd meglátjuk.
Az egész életművet összefogó tematikus egység, a gyakori ismétlődések arra engednek következtetni, hogy szinte kizárólag személyes élményekből táplálkozó, komoly valóságalappal rendelkező témákat írsz meg. Van emögött egyfajta valóságkonzerváló igény, vagy az íróvá válás folyamatának fikcionálásáról, az írói karakter örökös újraértelmezéséről, illetve az emberi emlékezet és a valóság kapcsolatának analizálásáról van szó?
Az Egyetemeim már kifejezetten a korabeli társadalomról szól, ’65-től a hetvenes évek második feléig. Tele van a korszak a specialitásával. Magyarország megváltozott, de annak még mindig itt van a nyoma. Ahogy a korszak egy másik emlékirat-írója írja – akkor már nem nappal vitték el az embereket, hanem éjjel, akkor már nem bosszúból és kéjből kínozták őket, hanem elrettentésül. Tehát valamiféle enyhülésféle volt. A könyv ebben az enyhülő időben játszódik az egyetemen, ahol a korabeli Magyarországnak és szellemi életének összes fekélye ott volt. Ráadásul vidéki kollégistaként érkeztem rövid katonai szolgálat után, újra kellett ismerkednem Budapesttel. Ez az emlék most csodálattal tölt el.
Három fő témád az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek magyar társadalma, a világirodalmi kapcsolatrendszered, valamint életed és íróvá válásod, a magánmitológiád.
Az is lehetne az Egyetemeim című készülő regénynek a címe, hogy „Hogyan lettem író?”. Amikor leszereltem, egy év múltán először voltam civil ruhában, mert korábban nem engedtek haza szabadságra. Nagyapámék olyan cipőt küldtek, aminek – nem tudom, milyen buzgóságból – az orrát, és a sarkát is spiccvassal látták el. Csúszkált a cipő a Keleti pályaudvaron, és iszonyatosan kopogott. A lépéseim ritmusáról rigmusok jutottak eszembe, sőt megálltam és vertem a talpammal a padlót. Mintha egy pszichológus díványán beszéltem volna, bárgyú kis rigmusok bukkantak elő belőlem, és jól megjegyeztem őket, legalábbis a témájukat. Legnagyobb meglepetésemre mind az általános politikai helyzetről szóltak. Egy külső erő felismerése volt ez. Így kezdődött a dalszöveg is, mert mindig a dallam és a ritmus volt előbb, aztán a tudattalanból felbukkantak mindenféle politikai töltetű dolgok.
Ahogy a Ha férfi vagy, légy férfi című novelládban, úgy a Magyar Copperfieldben is szerepel némi eltéréssel egy jelenet, amelyben 1956. október 25-én az Országház előtti sortűz után, a helyszínre mintegy véletlenül keveredve botorkál hazafelé a kiskamasz főhős a holttestek között. Lépése ritmusára megszületik fejében élete első költeménye, az Inkább mégis a vesztesek… kezdetű vers. A brutális, de esztétikai tapasztalatként is megélhető, rendkívül intenzív hatású érzéki benyomások mintegy kizsarolják belőle a művészi reakciót. A jelenet így egyfajta önértelmezésként, prózai ars poeticaként is olvasható, miszerint szükség van az alkotásra, mert a nagy hatású, szuggesztív élmények csak ennek révén dolgozhatók fel.
Igen, megment a rettenettől. Valamit megfogalmaz, és az feloldozás, mentség, menekülés. Az írás menekülés az alaktalan rettenettől.
Az is benne van ebben a jelenetben, hogy az alkotás iránti igény nem feltétlenül hívható elő tudatos módon, a történelem vagy a személyes sors esetlegességei, véletlenjei válthatják ki. Ez jelenik meg a Vadnai Bébi beavatási jelenetében is, amikor Ajváz „írót csinál” Dobrovicsból.
Van ilyen. A Vadnai Bébiről annyit, hogy ezt a történetet nekem valóban ez a nő mondta el, a vagány haveromnak, Dixinek vagy Doxának az anyja. Senki másnak nem mondta el. Utána az utcán megszólítottak nőismerőseim, hogy végre valaki megírta az ostromidőket, hogy milyen volt bujkáló zsidónak lenni, és milyenek voltak a felső tízezerhez tartozó zsidók, akik akkor ott voltak. Az a regény makacsul ragaszkodik ahhoz, ahogy az a nő elmondta nekem. Dixi, a korabeli férfiideálom szerintem haláláig nem tudott erről. Én nem mondtam el neki.
Életművedre jellemző az alanyiság. Egy alanyi író-költő örök témája a közösség – szűkebben a családja, tágabban pedig a haza mint családi szövet. Tulajdonképpen a Szeretném, ha szeretnének első versszakában megfogalmazott identitás ellentétének tekinthető a folyamatosan bővülő Bereményi-életmű – eredetét, hatását és felépítését tekintve is. Vannak nyilvánvaló, közeli „rokonaid” – Ottlik és Mándy, de mondhatnám Petőfit, Adyt, Kosztolányit, Pilinszkyt vagy akár Konrád Györgyöt is –, meg igen távoliak, mint Rilke, Dino Buzzati vagy épp Salinger. Hogyan kerültek kapcsolatba a szövegeid az említett szerzőkkel? Olvasmányélményeid rámontírozódnak az emlékeidre?
Ez a „hogyan lettem író?” kérdéshez tartozik. Úgy kezdtem el írni, hogy biztattak a kortársaim. Azt mondták, biztosan író vagyok, én meg azt hazudtam, igen, holott még nem írtam semmit. Persze, ott volt a cipőkopogás. Aztán jött a „mutasd meg”, és a „mutasd meg” miatt írni kezdtem, ők pedig rögtön a vállukra vettek. Ebben az időszakban teljesen befuccsolt a magyar irodalom utánpótlása, vadásztak a fiatal írókra. Megint hazudtam, hogy van egy kötetre való anyagom, aztán hazamentem, és írtam egy kötetrevalót.
Lementem a játszótérre, figyeltem, amit a gyerekek játszanak, aztán írtam belőle egy háromflekkest, ami az egyik kedvencem. Ebből lett az első kötetem, aztán az ÁVO egyik alapítója, aki a Magvető Könyvkiadó igazgatója lett később, a fiává akart fogadni. A saját fia két héttel azelőtt lett öngyilkos az apja szolgálati fegyverével. Nem értettem a szándékot, hogy az ismeretlen vadember miért visz be az irodájába, de mikor kiderült, mi a helyzet, felugrottam, és kiabálva kirohantam. Még egy irodában jártam, ahol újabb tanácsokat kaptam, majd lifttel lementem a földszintre, ki az épületből, és elhatároztam, hogy soha többé nem írok. Akkor jöttek a dalszövegek, egy hét múlva találkoztam egy rajztanárral.
Tehát?
Ez az irodalom hatása. Ennek a műfajnak a hatása, amit űztem cipőkopogásra, akármire. Akkor egy darabig filmeket írtam, rendeztem, csináltam mindenfélét, de visszatértem. Ez izgat, ezt csinálom.
Regős Mátyás
Fotók: Kurucz Árpád
Az interjú folytatása a Magyar Kultúra magazin 2022/10. számában olvasható.
