1. fejezet
A világ legnagyobb dzsungelének közepén olyan sűrű a bozót, hogy sosem érik napsugarak a földet. Vastag törzsű, erős fák törnek a magasba, hogy a többiek fölé nyúlva fényben fürdessék leveleiket, miközben az alsóbb szinten hatalmas a verseny az életben maradásért. Csenevész facsemeték várakoznak türelmetlenül, hogy egy-egy óriás kidőljön a szélviharban, és ők hirtelen növekedésnek indulva átvegyék a helyét, szétterítve lombjukat az éltető fényben. Más növények csónaknyi leveleket növesztenek, hogy azzal fogják be a felső szint alá beszüremlő napfényt, miközben szemtelen élősködők a fák ágaiba kapaszkodva kúsznak a magasba. A félhomályba boruló, nyirkos talaj közelében apró, sötét levelű cserjék kornyadoznak, mérgező bogyóikkal riasztva a rágcsálókat.
A lombok közt bőgőmajmok, papagájok rikoltoznak, az aljnövényzetben tapírok, szarvasok, ormányos medvék és különféle rágcsálók csörtetnek. Csak az igazán veszélyes lények hallgatnak. Némán indul vadászni a jaguár és a foltos, éles fogú ocelot. Tenyérnyi pókok pihennek a mohos köveken, mérges kígyók siklanak az ágak között.
Ezt a hatalmas, összefüggő erdőséget, a lustán kanyargó Amazonas folyó vidékét, ahol burjánzik az élet, a Föld tüdejének hívják a tudósok. Emberi lények elvétve járnak erre, csak néhány sötét bőrű, villogó szemű indián törzs él a dzsungel veszélyei közt, mérgezett hegyű nyilakkal, szigonyokkal felfegyverkezve. Ők az őserdő gyermekei. Ismerik az állatok mozgását, a gyógyító erejű és halálos mérgű növényeket, tudják, melyik rovar csípését kell azonnal kezelni és melyiké múlik el magától. Görbe pengéjű, machetének nevezett késeikkel vágnak utat a bozótban, amulettekkel, állatfogakkal védik magukat a rossz szellemektől, mezítláb járják be vadászterületüket, dacolva süppedő sárral, mocsárral, indákkal és az időjárás viszontagságaival.
Egy májusi délelőttön, úgy hetedike-nyolcadika táján, amikor alábbhagyott az előző nap óta szakadó eső, négy gyerek próbált utat törni magának a vizes levelek, kidőlt fák és mindent beszövő liánok között. Fekete hajuk, barna bőrük, sötét szemük és óvatos, mégis bátor lépteik első látásra elárulták, hogy az egyik indián törzs szülöttei. A faágak errefelé olyan sűrű sátrat alkotnak, hogy nappal is szürkületi sötétség honol az erdőben. Még machetével sem könnyű itt utat vágni. Ám a négy gyereknél nem volt bozótvágó, sem vadászathoz szükséges fegyver, csak egyetlen kisebb kés meg néhány csomag.
Liana, a tizenhárom éves nagylány hosszú, fekete haját copfba kötötte. Hátán dagadó hátizsákot, ügyetlenül felcsavart ponyvát, törülközőt, karjában egyéves forma kislányt cipelt. Szemében az aggodalom és szomorúság mellett olyan elszántság csillogott, ami a legkeményebb harcosnak is dicsőségére vált volna. Nyomában lépdelt kilencéves húga, Solen, kézen fogva vezetve egy maszatos képű, sírós arcú, nyakig sáros kisfiút, a kisöccsüket. Ha városban élnének, Tome középső csoportos óvodás volna, és a szülei egyetlen percre sem engednék őt egyedül az utcára. De most engedelmesen követte a nővéreit, időnként megállva, hogy szétmaszatolja a könnyeket az arcán.
– Éhes vagyok, Liana! – állt meg egy idő múlva a kisfiú.
– Gyere tovább, Tome! – nézett hátra a nővére. – Keresünk egy tisztást, majd ott eszünk.
– Liana, te tudod, merre megyünk? – kérdezte súgva a középső lány, nehogy a kisfiú meghallja.
– Mondtam már, hogy fel a hegyre. Onnan nézve könnyebb megállapítani, merre érdemes menni.
– De hol a hegy? Napok óta keressük! Én mindenhol csak fákat látok.
– A folyó innenső oldalán – felelt nyugodtan Liana.
– De Liana! Honnan tudod, hol a folyó?
Liana olyan szúrós tekintettel fordult hátra, hogy Solenbe belefagyott a szó. Tekintetét a földre szegezve rántott egyet az öccsén.
– Jó irányba megyünk. Bízz bennem! – szólt hátra kicsit megenyhülve a nagylány.
Egy óra múlva Tome újra nyűgösködni kezdett. Addigra éppen kiértek a sűrűből egy kis tisztásra, amelynek közepén két csenevész fa álldogált csupán. Körülöttük nem ágaskodtak a fényért harcoló bokrok, sőt, egyetlen növény sem igyekezett föléjük emelkedni, mintha egyiknek sem lett volna bátorsága a magányos törzsek közelébe merészkedni.
A gyerekek megálltak a tisztáson, Liana megkönnyebbült szusszanással tette le a földre a kis Camilát, aki azonnal négykézlábra állt és markolászni kezdte a földfelszín fölött tekergő, vörös gyökereket. Liana leterítette a ponyvát, aztán kibontotta a hátizsákot és egy kis vászonzsákot húzott elő belőle. Eközben Solen levágott egy tálcaméretű kemény, harsogózöld levelet és letette Tome mellé. A nagylány kétmaréknyi lisztet mért ki a zsákból, majd gondosan bekötötte a nyílást és visszatette a hátizsákba. Solen egy kis palackból vizet öntött a lisztre, Liana pedig ügyes, gyakorlott mozdulatokkal összedolgozta őket. Amikor a massza gyurmaállagú lett, négy kis golyóra osztotta.
Camila baba csillogó szemmel, négykézláb indult az ennivaló felé, de Liana nem várta meg, hogy ügyetlen kezével szétmorzsálja, hanem gyorsan az ölébe kapta a húgát, és csipetenként adagolta szájába az ételt.
– Egyetek! – mondta, és a saját adagjából magának is letört egy darabkát.
Furcsa látványt keltett a ponyván ücsörgő négy bennszülött gyerek. Nemcsak azért, mert mohón ették a vízzel kevert nyers lisztet, hanem azért is, mert az őserdő közepén városi ruhákat, nadrágot, trikót és pulóvert viseltek.
– Mikor eszünk igazi kenyeret? Mikor iszunk tejet? – kérdezte Tome.
– Én csirkét szeretnék rizzsel – vágta rá Solen.
– Majd kaptok otthon – felelte Liana. – Most farinát eszünk.
– És mit iszunk? – kérdezte a kisfiú fintorogva, mert a liszt egy része a szájpadlására tapadt.
– Igyál a kulacsból! – vont vállat a nővére. – Aztán megtöltjük újra. Egész éjjel esett, mindenütt találunk vizet.
– Liana, én éhes maradtam – súgta Solen.
A nagylány a magányos fatörzs felé bökött.
– Akarsz csemegét?
Solen lelkesen felpattant és a fához szaladt.
– Sokan vannak – állapította meg, miután tüzetesen megvizsgálta a kérget.
– Akkor mire vársz? – nézett rá Liana, aztán felkapta Camilát és ő maga is a fatörzshöz sétált. – Gyere, Tome! Citromhangya!
A kisfiú nevetve bámulta a fatörzsön fel-alá masírozó apró fekete hangyákat.
– Kapj el egyet és roppantsd szét a fogaid között – biztatták a nagyok. – Finom, mint a citrom!
Tome hangosan kacagott, ahogy megérezte nyelvén a savanyú ízt.
– Még!
Liana szétroppantott egy hangyát, de nem ette meg, hanem a kis Camila szájába helyezte. A pici lány szeme elkerekedett, fintorgott, aztán nyelvével kilökte a hangyát, ami az ajkára tapadt. Liana nevetve letörölte, mire a kislány méltatlankodva a fára mutatott.
– Na, mi van? Mégis ízlik? – mosolyodott el a nővére, miközben gyors egymásutánban ő is bekapott két hangyát.
– Milyen jó, hogy citromhangyafát mindig találunk a tisztásokon! – sóhajtott elégedetten Solen.
– Persze, mert egyetlen növény sem tud a közelében életben maradni. Azért keletkezett a tisztás, mert ezek a fák ide nőttek – magyarázta Liana. – Nagypapa mesélte, hogy a fák és a citromhangyák hajdan szövetséget kötöttek. A citromhangyák éheztek, mert savanyú nedveiktől minden növény elpusztult körülöttük. Ezek a kis fák pedig az árnyékban sorvadoztak, mert nem tudtak olyan magasra nőni, mint a többi fa a dzsungelben. Egyetlen dologban voltak kiválóbbak a társaiknál: nem zavarta őket a citromhangyák közelsége. A hangyák követeket küldtek a fákhoz és szövetséget ajánlottak. A fák jó szívvel megengedték, hogy a hangyák a gyökereik közé költözzenek és a törzsükön járkáljanak. Aztán csodák csodájára azt tapasztalták, hogy a közelben elpusztult a többi növény, ők pedig hirtelen fényhez jutottak a tisztáson. Azóta is őrzik a barátságot. A citromhangyák otthonra leltek, hálából pedig gondoskodnak a fák számára éltető fényről. Itt, körülöttük még a föld is savanyú.
– Naine arupora. A dzsungelben mindenki otthonra talál – súgta áhítattal Solen.
– Éppen ezért nem kell félnünk – bólintott Liana. – Az őserdő vigyáz ránk.
Részlet Berg Judit Liana című regényéből
Ecovit Kiadó, várható megjelenés 2024. december
