14. fejezet
Miguel Murciának ismét sikerült rávennie vadászait, hogy még egy napon át folytassák a repülőgéproncs keresését, de meg kellett ígérnie, hogy másnap tényleg hazaindulnak. Az egyik harcosnak megsérült a válla, a másiknak csúnya pókcsípéstől lüktetett a vádlija, a harmadik belázasodott. Hiába voltak sokat próbált, erős férfiak, kimerítette őket a két hét lankadatlan küzdelem az őserdő viszontagságaival. A törzsfőnök belátta, hogy eljött az idő, amikor haza kell vezetnie a csapatát.
Az utolsó keresésre szánt délelőttön, a tizenötödik erdőben töltött napon, miközben machetével vágták maguknak az utat a sűrűben, egy hatalmas levél mögül hirtelen elébük tárult a szörnyű látvány: az orrával földbe fúródott kisrepülő. A harcosok döbbenten álltak. Olyan régóta várták már, hogy rábukkanjanak, olyan sokszor elképzelték, milyen lesz, amikor végre megtalálják, most mégis ott álltak a látványtól megbénulva, összeszorult torokkal, megrendülve.
A gép az égbe nyúló, ötven-hatvan méter magas fák ágai közé zuhant le, így nem csoda, hogy a keresésére küldött helikopterből nem vették észre. Szinte nyom nélkül tűnt el az összefüggő zöld lombkoronaréteg alatt. Az indiánok óvatosan közelítették meg a roncsot, melynek orra a becsapódás következtében teljesen megsemmisült. A pilótafülkéből szinte semmi sem maradt, a szárnyak is alaposan megsérültek, de az utastér hátsó traktusa és a gép farka épen, furcsán megdőlt keresztként meredt ki a földből.
Miguel Murcia és a vadászok elmormoltak egy fohászt az őserdő szellemeihez, mielőtt átkutatták a gép belsejét. Megköszönték, hogy idevezették őket, és erőt kértek tőlük, hogy megadhassák a halottaknak a végtisztességet. Tudták, hogy a repülőnek három felnőtt és négy gyerek utasa volt, ezért lélekben felkészültek a rettenetes látványra. Ám az összetört fülkében csupán három holttestet találtak. A két pilóta a becsapódástól csúnyán összezúzódott, a mögöttük levő ülésen feküdt a harmadik felnőtt utas, egy indián asszony. Ám a négy gyereknek nyoma veszett, sőt, a hátsó üléseken vérnyomokat sem találtak. Talán a gyerekek túlélték a zuhanást, és sikerült kivánszorogniuk a roncsból? Lehet, hogy a közeli bokrok alján hevernek holtan?
Miguel csapatának tagjai szavak nélkül is értették egymást. A törzsfőnök szeme villanása elég volt ahhoz, hogy máris újra a sűrűbe vessék magukat, ezúttal a gyerekek nyomát kutatva. Körbejártak, mindent alaposan megvizsgáltak, a legvadabb bozótot is átkutatták, de semmit sem találtak. Vagyis mégiscsak: egy mobiltöltő kábel vége kandikált ki a gép közelében a süppedős sárból. Ezt bizony valaki elveszítette vagy eldobta, miután rájött, hogy nem veszi hasznát az erdőben. Miguel most már biztos volt benne, hogy a gyerekek életben maradtak és útnak indultak. De vajon merre? És hány napig képes négy kiskölyök életben maradni az esős évszak közepén, a világ legnagyobb dzsungelében, ahol ragadozók, mérges kígyók és pókok lesik áldozataikat?
Az őserdőben egyetlen esős nap is elég ahhoz, hogy elmossa a nyomokat. Tizenhat nap alatt a sárban hagyott lábnyomok helyén friss hajtások bújnak elő a földből, így semmi esély sincs arra, hogy ősi nyomolvasó módszerekkel bárki nyomára bukkanjanak. Egyetlen módon lehet megtalálni az elveszett gyerekeket: méterről méterre át kell fésülni a dzsungelt.
– Tűt keresünk a szénakazalban – mondta Miguel a csapatának. – Azonnal segítséget kell kérnünk!
Rádió-adóvevő segítségével sikerült felvenniük a kapcsolatot egy másik őserdei település törzsfőnökével, aki megígérte, hogy értesíti a hatóságot San José del Guaviaréban. Néhány óra múlva el is jutott a hír a városka katonai központjába, ahonnét haladéktalanul továbbították a bogotai központnak. A fegyveres erők főnöke, Antonio Gorro személyesen kereste meg az ország elnökét, Alberto Sánchezt a hírrel.
– Micsoda? Négy gyerek két héttel ezelőtt túlélt egy repülőgép-katasztrófát és az indiánok megtalálták őket? De hisz ez szenzációs! Azonnal értesíteni kell az ország népét, egy ilyen örömhírnek mindenkihez el kell jutnia!
– Elnök úr, én a jó hír közzététele előtt azért meggyőződnék a források hitelességéről. Ha javasolhatom, ne tegyen megfontolatlan lépést, várjuk meg, amíg az indiánok eljuttatják a megkerült gyerekeket San José del Guaviaréba, a katonai bázisra.
– Azt akarom, hogy ott már ünneplő tömeg fogadja őket! – lelkesedett az elnök, majd utasította Gorro parancsnokot, hogy azonnal értesítsék, amint a gyerekek megérkeznek.
Miután a tiszt magában kissé értetlenkedve távozott, Sánchez elnök tűnődve forgatta kezében a telefonját. Gyorsan hírt kell adni a mesébe illő történetről! Elég egyetlen poszt a nagy hírmegosztó portálokon, és máris beindul a gépezet. Hamarosan újságírók serege fog dolgozni azon, hogy minél részletesebben számoljanak be az esetről.
Szinte látta maga előtt, ahogy a sikertelen politikai tárgyalások és évek óta húzódó harcok helyett végre másról szól az esti híradó. Döntött. Egy rövid hírt még ma posztol, legyen boldog egész Kolumbia!
Részlet Berg Judit Liana című regényéből
Ecovit Kiadó, várható megjelenés 2024. december
