Tartozom egy vallomással: ha novelláskönyv kerül a kezembe, sohasem a kötetszerkezet által meghatározott olvasásirányban kezdem a tájékozódást, hanem a legrövidebb anyagokat vizsgálom meg. Csak akkor lapozok előre, ha ezek elnyerik a tetszésem. Egyébként elsuvasztom a könyvet a polc legmélyére. Berta Ádám még nyomdaillatú kötete esetében azonban fel sem merült, hogy olvasatlanul hagyjam.
Berta kötetének 41 elbeszélése a jelenben játszódik. A szereplők nem kötődnek egyetlen helyszínhez, mégpedig annyira nem, hogy a könyvet olvasva bebarangolhatjuk többek közt az olaszországi Ercolanót (az ókori Herculaneumról van szó), az Alpok hágóit, Ázsiában a Maldív-szigeteket, az USA egyik egyetemi központját, Közép-Amerikát vagy például Szegedet, a szerző szülővárosát. Ebből is látszik, hogy az ábrázolt figurák (felső) középosztálybeliek, akik gyakran és szívesen utaznak távoli, egzotikus vidékekre, hogy ott töltsék a vakációjukat. Az elbeszélések többségében fiatal szerelmespárokkal találkozhatunk, az ő problémáikról, konfliktusaikról olvashatunk. Ez utóbbi megállapítás nyomán nagyot tévednénk, ha arra gyanakodnánk, hogy egyhangú, sablonszerű esetekkel van dolgunk. A jómódból fakadó laza életforma bemutatása ugyanis korántsem jelenti felhőtlenül könnyed és gondtalan életek kaleidoszkópszerű ábrázolását. A drámaiság Berta szinte valamennyi írásában egyenesen a nem várt tragédia felé mutat, ha nem is jut el odáig. Talán csak egy példát említhetünk arra, hogy a novella zárlatában mégis bekövetkezik a rémítő fordulat. A Könnyű felvenni című szöveg finisében a főszereplő egy gyermekülésben szendergő kisgyermeket cipel fel a lépcsőn, megbotlik, és elejti a terhét. Azt, hogy a kisdeddel mi történik, az író elhallgatja. A befejezés szuggesztívebb, baljósabb így, mint ha részletesen elénk tárná a szörnyű következményeket.
A Kilátások az 1822-es évre című történetben Anna és Marci egy éven belül negyedjére utazik pihenni, mivel a fiú fogadást kötött a főnökével, hogy minden évszakban elviszi a kedvesét a tengerhez. Ám az idillt megtöri, hogy a lány krónikus álmatlanságban szenved, Marcit pedig súlyos klausztrofóbia gyötri. Zavarja őket az is, hogy a sirályok szüntelenül és elviselhetetlenül hangosan vijjognak, a romániai kikötőváros, Konstanca főtere felől pedig kísérteties süvítés hallik. A fiatal párt városi nézelődéseik során is rémítő képzetek nyomasztják: „Vacsora után óriási kőtömbök között sétáltak, némelyiknek nagy darabok hiányoztak a repedezett tetejéből, a réseken jókora zombik mászhattak volna elő a szeles éjszakában.” Ugyanebben az anyagban, ahogy több más elbeszélésben is, találkozhatunk jómódú nyugat-európai fiatalokkal, ez esetben ír szerelmesekkel, akik Franciaországból keveredtek ide, és nekik is életformájuk a világutazgatás. Kommunikációs nehézség ennél a generációnál és társadalmi rétegnél fel sem merül, hiszen tanult, konfliktuskerülő és intelligens világpolgárok mindannyian, és bármerre járnak, könnyedén kötnek barátságot hasonszőrűekkel.
Bertánál az elbeszélések sava-borsát adó problémák mindig olyan dolgokból pattannak elő, amelyekkel olvasói is találkozhattak már. Így történik A mosogatógép című írásban is: az énelbeszélő elutazása előtt néhány órával kizárja magát a lakásából, nincs nála sem a kulcs, sem a pénztárcája, sem a mobiltelefonja, hogy segítségért folyamodjon. Amikor mégis sikerül zárszerelőt kerítenie, az illető hosszas próbálkozás után is képtelen boldogulni a feladattal. Az átélhető szorongás felvillantja a hajléktalanná, nincstelenné válás, a megszokott életből való kiűzetés félelmetes lehetőségét. A szerző csupa olyasmit vetít elénk, amely velünk is megtörténhet.
A címadó novella szereplői arab tizenévesek. Fiatal, rendszerellenes, netművészekből álló csapatról szól, akik örömüket lelik a digitális kreativitásban. Aztán, láss csodát, a helyi vezetés felismeri a tehetségüket, és lehetőséget nyújt számukra, hogy nyugati egyetemeken fejlesszék tovább tudásukat. Csak jóval később ismerik fel, hogy kihasználják őket, és talán terrorista- vagy alvóügynökszerepet szántak nekik. A parabola értelme világos: a hatalom sohasem önzetlenül fogad kegyeibe: bármit kapunk is tőle, az nem ajándék, hiszen előbb-utóbb kérni fog tőlünk valami szívességet, amihez egyáltalán nem fűlik a fogunk.
Semmiképp sem szeretném kihagyni az ismertetőből a Diófalva című kis remeket, amelynek elbeszélője nőnemű: mókus, név szerint Micike. Talán ez az egyetlen írás, amelyben nincs visszarettentő momentum. Hősünk olyan világban él, ahol a piros villamosokon békében és a legnagyobb egyetértésben együtt utazik a lúd, a nyúl és a róka. Mintha az Izajás könyvében (11,5–9) olvasott bibliai utópia elevenedne meg, amelyben együtt lakik a farkas és a bárány, együtt tölti az időt a párduc és a gödölye, legelészik az oroszlán és a borjú. Ebből a bájos és szórakoztató elbeszélésből is kiviláglik Berta egyik legfontosabb írói erénye: az, hogy szereti az olvasóját.
Említésre méltó még, s a mai könyvkiadásban sajnálatosan ritka példa, hogy a kötet hangulatos illusztrációkat is tartalmaz, amelyek Bart Jákob munkáját dicsérik.
