Szvetlana Alekszijevics könyvei a jó döntés mintái, mondta róla a laudációjában. Miért? Hogyan?
Amikor egy író ennyire kötődik a valóságanyaghoz, mint ő, fontos kérdés: hogyan válogat az összegyűjtött dokumentumanyagból. Alekszijevics könyvei riportokból állnak, valószínűleg sokkal több készült el, mint amennyi végül beléjük került. Fontos, hogy ilyenkor az író jó döntéseket hozzon. De általánosságban is úgy gondolom, hogy az irodalom nem más, mint ízlésítéletek és ízlésdöntések sokasága. Az ízlésdöntéseket senki sem tudja az író helyett meghozni. Az irodalom nem demokratikus: nem kerülhet a szövegbe bármelyik mondat.
A laudációjában visszatérő mondatok voltak: „Az én nagyapám nem ölt embert. De akkor miért van annyi halott?”
Ezekkel a mondatokkal azt szerettem volna jelezni, hogyan állunk a múltunkkal: hogy a családokban – az enyémben és másokéban is – rengeteg az elhallgatás. Nem tudunk viszonyulni a múltunkhoz, holott a múltat fel kell tárni, ki kell mondani. Ha valamit fekélyesedni hagyunk az életünkben, az egyszer ki fog repedni. És mindegy, hogy a magunk vagy a családunk múltjáról van szó, hiszen két-három generációra igenis vissza tudunk emlékezni.
Fontos, hogy tudjuk, kinek milyen sorsa volt. A fájdalmakról is tudni kell, és a rossz cselekedetekről is, hisz csak úgy lelhetünk feloldozást, ha kimondjuk őket. Zűrzavaros történelem van mögöttünk, és fene se tudja, milyen történelem áll előttünk. És ha ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy nem beszélünk arról, ami történt: újabb és újabb emlékek fognak majd eltemetődni valahol a mélyben, amik tovább terhelik az ember lelkét, életét, a világhoz való viszonyát. Tiszta helyzet kell mindannyiunk számára, mert csak úgy lehet rendesen működni.
Miért érdemes Alekszijevics műveit olvasni? Önnek mit adnak?
Ez különleges szelete az irodalomnak. Nevezhetjük talán tényirodalomnak vagy dokumentarista irodalomnak. Ami nagy vonalakban azt jelenti, hogy úgy gyűjtött anyagot, hogy nem a saját, hanem más emberek fejében kotorászott. Olyan témák köré csoportosított életútinterjúkat, amelyek nagyon fontosak, mégis szinte alig esett róluk szó. Ha egy film valós történet alapján készül, rögtön felkapod a fejed, mert vágysz az igaz történetekre, az egyértelmű hitelességre.
A hitelességi erő mindig rendkívül lényeges. Alekszijevicsnél a hitelesség az, hogy van az erős valóságalap, amiből ő érzékeny és figyelmes íróként egy adagot kimarkol. Olyan témákat érint, mint például a nők szerepe a háborúban. Számomra ez rendkívül érdekes volt, hiszen én magam is rengeteget foglalkoztam ezzel. Érdekel a háború és a családomnak a háborúhoz való hozzáállása.
Vidéken, ahol felnőttem, minden férfi katona volt a második világháborúban. A nők és a gyerekek emiatt gyakorlatilag apa és férj nélkül maradtak. Hogyan állt át a világ arra, hogy a nőknek kellett kaszálni? Milyen volt az a világ, amikor ezek a férfiak visszatértek vagy nem tértek vissza? Vagy csak részben tértek vissza. Mert hazatértek ugyan, de nem tudtak visszailleszkedni vagy otthon meghaltak. A nagymamám testvére hazajött, nem tudott megálljt parancsolni az éhségének, és belehalt a jóllakottságba, amire a legyengült gyomor nem volt felkészülve. Nagyon fontos, hogy
Alekszijevics olyan szereplőkről beszél, akik nem férnek bele a háború körüli szokványos narratívába.
Az anyukámat felhoztam példaként a szövegben is. Amikor a kilencvenes évek elején kárpótlás volt, akkor azt mondta: „És engem ki fog kárpótolni, hogy egész gyerekkoromban nem volt apukám?” Amúgy ez a szerzőnk másik fontos témája: a gyerekek a háborúban. Mit tapasztal egy hat-, hét- vagy nyolcéves gyerek abban a néhány évben, amit aztán az egész életében magával hurcol?
Az afganisztáni veteránokról írt könyve azért fontos, mert tudjuk, hogy vannak iraki, vietnami és délszláv háborús veteránok is. Itt vannak köztünk, és valami rettenetesen nagy tragédiát cipelnek a szívükben. És Alekszijevics könyve nemcsak az afganisztáni orosz veteránokról beszél, hanem általában arról a sok-sok emberről, akik kemény éveket éltek át a háborúban. A negyedik téma, ami szintén fókuszban van, az Csernobil, valamint a csernobili túlélők és halottak sorsa. Úgy gondolom, hogy a katasztrófa a maga konkrétságában is félelmetes és ijesztő, és szimbóluma is az atomjelenlétnek és -veszélynek. Rendkívül érdekes, hogy azok az emberek, akik ezt az egészet átélték, mit mondanak róla.
Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége Szlovákia. Mit tapasztal, amikor lezajlik a rendezvény, és jelen esetben a szlovákok irodalma már nem díszvendég, akkor mi marad belőle?
Ismerjük meg a szomszéd országok irodalmát, ez az én alaphozzáállásom. A rendszerváltás után előállt az a furcsa helyzet, hogy csak akkor ismerjük meg egy lengyel kolléga nevét, ha Nyugaton már befutott. Ugyanezt lehet elmondani az összes szomszéd nép irodalmáról. Az egymásra való figyelem elég gyatra, és ha irodalmilag ennyire gyenge, akkor valószínűleg más tekintetben is ez a helyzet.
Mindenki azon siránkozik, hogy a nagy népek, irodalmak, a pénzesebb országok hogyan viszonyulnak hozzánk. Mi mint kis országok vagy a nagyobbak, mint Lengyelország valójában még mindig ámulva nézzük a Nyugatot, és onnét szeretnénk elismerést kapni. Egymás dolgairól pedig közben nem tudunk. Andrzej Stasiuk sikeríró a lengyeleknél, és mégsem tudtam róla, hiába vannak lengyel ismerőseim. Csak akkortól ismerem, hogy már a skandináv országokban is olvasták a könyveit, és onnét mint kvázi Nyugaton is működő lengyel sztár visszatért. Ezen kéne változtatni.
És persze a fordítókról se feledkezzünk meg, mert fantasztikus munkát végeznek nagyon szerény elismerésért, holott ők a kicsi, nagy és közepes külhoni írók magyar hangjai. Most rengeteg szlovák könyv jelent meg a díszvendégségre, de lehet, hogy csak egy-kettő lesz olyan, ami az emberek kezébe vándorol. A könyvkiadás ilyen: nem minden jön be. De az, hogy egy magyar olvasó ne tudjon mondjuk két-három szlovák, lengyel vagy román írót felsorolni, nem jó. Nem jó hír a magyar irodalomról. Bár valószínű, hogy a románok és a lengyelek is így vannak: semmit sem tudnak a szomszéd országokról.
A szlovák irodalom örve alatt a felvidéki magyar irodalom is jelenléthez jut. Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak egy magyar irodalom van, amelynek a gazdagsága épp az, hogy sokféle. A sokféleség részben ered abból, hogy van határon túli magyar irodalom is. De tudnunk kell: ami értékes a Felvidéken, az értékes Budapesten is és fordítva.
Amikor egy nemzetközi könyvfesztiválon sétál, dedikál, mire figyel leginkább?
Ha őszinte akarok lenni, arra figyelek, hogy mikor lehet lelépni, mert annyira szorongok a sok-sok író jelenlététől. Ilyen terepen nem tudok civilként mozogni, mert mindenütt ismerősök vannak, és sajnos bennem van a társadalmi működéstől való rettegés. Általában csak a feladataimra jövök el, és azokon túl kerülöm az ittlétet. Ez persze kicsit azt is jelenti, hogy az érdekes dolgok kevésbé vagy lassabban jutnak el hozzám.
Amikor a hetvenes évek második felében gimnazista voltam, mindig kimentem a könyvhétre, akkor fesztivál még nem volt, és beszereztem mindent, amit fontosnak tartottam. A határon túli irodalmak közül a délvidékit kedveltem a legjobban, mert ott volt avantgárd. Sok-sok kortársamhoz hasonlóan hatalmas szatyrokkal tértem haza, és mindent elolvastam. Ilyen jelenlétem már nem lesz. De én már öreg vagyok, úgyhogy kikophatok az életből ilyen szempontból is.
Nyitókép: Háy János író, költő a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál megnyitóján. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
