A protestáns prédikátor messze kiszolgáltatottabb volt az őt alkalmazó közösségnek, mint katolikus elődei. A katolikus plébános ugyanis - főleg kisebb településeken - szabadon használhatta fel jövedelmeit. A protestáns közösségek viszont magukhoz vonták az egyház jövedelemforrásait, s azokból szabott illetményt folyósítottak a papnak és az iskolamesternek (ez utóbbit rendszerint beleépítve a lelkész fizetésébe). A protestáns lelkészek is részesültek az egyházi tizedekből; megkapták a helyi lelkésznek járó 1/16-ot, vagy - ha a településen katolikus pap is volt - annak felét. A prédikátorok ellenőrzöttségét tovább növelte a presbitériumok elterjedése. A testületben ülő választott kurátorokkal a lelkésznek minden ügyben egyeztetnie kellett lépéseit. Kiszolgáltatottságukat növelte az évenkénti búcsúztatás szokása, amely feljogosította a közösséget, hogy lelkészétől minden további nélkül megszabaduljon. (Ez a szokás a lutheránusoknál rövid idő múltán megszűnt; nyilván azért, mert a szükségesnél kevesebb lelkipásztor forgott, ami alkalmasint a reformátusoknál is fékezőleg hathatott az "elbocsátásokra".) Nyilván a kálvinista prédikátorok és tanítók presztízsét kívánta növelni Bethlen Gábor azzal, hogy 1629-ben családjukkal együtt megnemesítette őket.
