Betűbirodalom lakói

Bár az online könyvesboltok praktikusan a hat-tíz éveseknek való kötetek közé sorolják Révész Emese művészettörténész első gyerekregényét, ha ajánlót írnék, az mégis valahogy így hangzana.

A Simi és a rendetlen betűket jó szívvel ajánlom azoknak a kisiskolásoknak, akik az őszi délután langymeleg fényében padjuk fölé hajolva próbálják restaurálni az udvarról felsejlő harsány hangfoszlányokat; vagy azoknak a nagyóvodásoknak, akik a füzetillatú boltban tolltartók és hegyezők között válogatnak; még inkább az őket büszkén-aggódva figyelő szüleiknek; de leginkább talán mégis azoknak, akikkel a monoton pergő hétköznapok elfeledtették, milyen volt első osztályosnak lenni.

Különleges gyerekek

A Simi és a rendetlen betűk valóban hiánypótló kötet, hiszen amellett, hogy egy diszlexiával küzdő főhőst állít a történet középpontjába, olyan alapvető problémákat helyez reflektorfénybe, melyekkel az „átlagosan különleges” gyermekeknek is szembe kell nézniük.

Az iskolakezdés sok szempontból roppant kihívás a gyerekeknek és családjuknak, amire az irodalom is reflektált, olyan kiváló művekkel, mint például Janikovszky Éva Már iskolás vagyok vagy Finy Petra Iskolások kézikönyve című kötete. Révész Emese Simije azonban másfelől közelít a téma felé: a közösség, a közösségbe való beilleszkedés mellett az egyén nézőpontját, az egyéni problémákat helyezi előtérbe.

A részképességzavar okozta nehézségeknél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a kötetben az egyéniség, az egyediség elfogadása, az empátia iránti igény. A történet, bár a diszlexiáról szól, nem csupán ekörül forog: a megismert szereplők mind különlegesek, mind jók valamiben, ugyanakkor kevésbé boldogulnak egy másik területen.

Gáspárt, Simi legjobb barátját például állandóan csúfolják vézna termete és francia származása miatt, Bálint pedig magányos magántanulóként a társas kapcsolatok hiányával küzd. Pistyur a tornában nem jeleskedik, cserébe módfelett undok az osztálytársaival, a magabiztos Liza életét viszont lámpaláz árnyékolja be.

revesz_emese_cikk3

revesz_emese_cikk4

 
Előző

 
Következő

Kacatok és kincsek

Halványan felsejlik a hagyományos oktatási rendszer és a modern, élethosszig tartó tanulás elve között feszülő ellentét, hiszen az utóbbi alapvetően más ismeretelsajátítási stratégiákat kíván meg. Mindebben nem annyira a kritikai szándék, mint inkább a fejlődés dicsérete érződik. A régi és a mai kor sem a jó–rossz ellentéte mentén rajzolódik ki, a szerző csupán felhívja a figyelmet a különbözőségükre: a tárcsázással működő egykori telefont például Simi bonyolultnak véli, míg apja a mai készülékeknél sokkal egyszerűbbnek tartja. Másfelől, bár maga a fejlődés üdvözlendő, annak „mellékhatásai” gyakorta nem.

„Eleinte semmi sem kacat, amikor megvesszük, fontosnak tűnik, és örülünk neki, aztán egyszer csak megszokjuk, majd bekerül egy dobozba, ahonnan egyenes út vezet a kacatlét felé” – gondolja Simi, s szavai mögül nemcsak a fogyasztói társadalom hátrányait, de a régi dolgok megbecsülésének hiányát is kihallhatjuk.

Emellett a szöveg modern elemekkel helyezi olvasóját a XXI. század mindennapjaiba.

A fiúk legóznak, Xbox-on játszanak, videót szerkesztenek, de a klasszikus irodalmi alkotások (Kormos István: Vackor, Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő, Csukás István regénye, a Keménykalap és krumpliorr alapján készült film) mellett a kortárs költészet és próza, Lackfi János Fiúk dala című verse és Czigány Zoltán Csoda és Kószája is helyet kap. Mindezek egyúttal az ismerősség, az otthonosság élményét is jelentik, szülőnek és – remélhetőleg – gyermeknek egyaránt. (Ha mégsem így volna, az említett művek egyúttal könyvajánlóként is funkcionálhatnak.)

A teljes cikk a Mesecentrum oldalán olvasható.

Pataki Mónika Lilla