Bevisz az erdőbe 

A szakírók a német Regietheater jellegzetes képviselőjeként tartják számon az 1964-ben született Claus Guthot. A klasszikus repertoár markánsan kortársi újraolvasása meglehetősen szabad, olykor a provokációtól sem visszariadó megoldásokat hoz. Elsőre tán azt mondanánk, hogy őrült beszéd, de Guth valójában mindig a lényegre tapint, illetve kérdez rá.

Csak néhány példa: Bohémélete az űrben játszódott – tényleg, hol máshol olyan metsző a hideg, mint a végtelen kozmoszban? A már az első pillanattól romokban lévő életére visszatekintő Rigolettót hatalmas kartondobozba helyezte Párizsban. Legutóbbi dobása a bécsi Turandot, amit néhány hete mutattak be.

A néző persze megütközik a szélsőséges megoldásokon, de ha a színpadi történések figyelmes olvasója lesz, rájön, hogy Guth látványos, nagyszabású interpretációja mindig szigorúan a partitúrán alapul. A klasszikusokat tiszteli, de az áporodott hagyományt nem, ez pedig jót tesz a műveknek: mintha valaki szélesre nyitna egy ablakot, hogy friss levegőt engedjen az ódon falak közé.

Claus Guth filozófiát, germanisztikát és színháztudományt, később színház- és operarendezést tanult Münchenben. A kilencvenes évek közepén kezdődött karrierje elején kortárs operákra szakosodott: több világpremier fűződik a nevéhez. Így Luciano Berio 1999-es salzburgi ősbemutatója is: a Cronaca del luogo után a kritika és a közönség is megjegyezte a nevét. Gazdag pályája meghatározó szerzői Wagner, Strauss és Händel, de Verdi, Puccini, Mozart is közel áll hozzá.

Azonnal operatörténeti kuriózummá vált a 2006 és 2009 között Salzburgban megrendezett Da Ponte-trilógiája, amiről néhány évvel később így beszélt: „Eleinte nem tudtam, hogy ciklus születik. Amikor ez kiderült, biztos voltam benne, hogy a Così variáció lesz ugyanarra a témára. A Figaro színpada az építészet és a kultúra jegyében fogant, a Don Giovanni a maga természetközeliségével ennek tökéletes ellentéte, míg a Cosìban egyfajta mesterkéltség van jelen. A trilógia darabjai kövek, amelyek együtt építik a valóságot.”

A 2008-as, gazdag kritikai recepcióval bíró Don Giovanni töretlen sikernek örvend világszerte: Berlin, Madrid, Amszterdam után a 2023/2024-es szezonban Párizsban és Budapesten is látható. Amikor Almási-Tóth András művészeti igazgatót arról kérdezem, miért emelte be az Opera repertoárjába Guth rendezését, így felel: „A Don Giovanninak nálunk Ljubimov legendás előadása óta hagyománya van, de valójában egyik bemutató sem volt képes arra a szintre eljutni. Mivel hiányzik a műsorról már jó ideje, úgy gondoltuk, hogy egy nagy sikerű, radikális értelmezésben hozzuk el.”

De mi teszi radikálissá Guth értelmezését? Almási-Tóth szerint „a Don Giovanni egy legenda vége: nem sikerei csúcsán látjuk a főszereplőt, hanem egy korszak végén. Lezárul a »középkor«, és átveszi a hatalmat az új rend, a racionalitás, a felvilágosodás – ezt tanultam Fodor Gézától. Guth ezt teszi meg fő motívumnak: Don Giovanni haláltusáját látjuk, hiszen a párbajban a Kormányzó megsebzi. Az események álomszerű ködben egy erdőben zajlanak, és a főhős haldoklik... Nincs feloldás.”

A nyitó jelenetben merész dramaturgiai húzást alkalmazó Guth szokatlan fénytörésbe állítja a legendás csábító jól ismert történetét. Rémálmok, víziók töltik meg a helyszínként kijelölt sötét erdőt és a világvégi buszmegállót, a történet pedig az elmúlással küzdő Don Giovanniról beszél. Szó sincs Mozart operájának meghamisításáról: a határozott rendezői elképzelésnek köszönhetően a címszereplő mindenestül kortársunkká válik, akinek intenzív halálközeli élménye karnyújtásnyi távolságra kerül tőlünk.

Fotó: Martin Bureau / AFP