Érettségi után a filmgyárban keresett munkát, felvételt vezetett, laborban dolgozott, mindent elvégzett, amit csak kellett, és közben erősen figyelte, mit csinálnak a „nagyok”. Két év után felvették a Színművészeti Főiskolára, ahol jól megtanulta, hogyan kell tudományos ismeretterjesztő és dokumentumfilmeket forgatni, csakhogy már a vizsgafilmjeire sem ezért figyeltek fel. Friss diplomásként a mára filmtörténeti jelentőségű, kísérletező kedvű csapat, a Balázs Béla Stúdió tagja lett.
Első nagyjátékfilmjét, a Bohóc a falon című rendezését nemcsak a nézők, de a kritikusok is szerették. A Filmvilágban Létay Vera így kezdi hosszú kritikáját 1968-ban: „Éljen a szabadság! — kiált fel a film ifjú főhőse, hetykén szembenézve a kamerával, háta mögött a jómóddal berendezett szülői lakás herendi porcelánjaival, katalogizált könyveivel. Éljen a szabadság! – kiált fel az elsőfilmes rendező, Sándor Pál, szembenézve a kritikusokkal, háta mögött a tekintélyes filmművészet márkás nagyjaival, katalogizált eszközeivel.”
Ebben a furcsa, behatárolhatatlan műfajú filmben ismerte meg a magyar moziközönség Venczel Verát, és játszott benne három további fiatal is: Ferenczy Gábor, Szabó Ildikó és Szurdi Miklós. Bár belőlük sosem lett híres színész, de rendezőként egész jól boldogultak.
A vihar elől egy balatoni nyaralóban megbúvó kamaszok furcsa, bohókás, szelíden lázadó története nemcsak magyar díjakat kapott, hanem Chicagóban és Karlovy Varyban is „kiragyogott a karból” az elsőfilmes rendező munkája.
Aztán jött a többi Sándor Pál-mozi, és legalább három közülük a 20. század magyar filmtörténetének meghatározó alapműve lett.
Ilyen az 1973-as Régi idők focija is. Itt sikerült az a ritka bravúr, amelynek révén egy csodálatos író – ez esetben Mándy Iván – szellemi terméke, regénye úgy jelenik meg a filmvásznon, ahogy azt a legjobb olvasók elképzelik. Szállóigévé vált mondatok, mint a Mert kell egy csapat
, és elképesztő színészek – főleg és talán mindenekfelett Garas Dezső –, és a többi, akkor még legföljebb középkorú vagy szemtelenül fiatal későbbi legenda: Major Tamás, Márkus László, Esztergályos Cecília, Kern András, Temessy Hédi…
A főhős, Minarik Ede az 1924-ben játszódó történet focirajongó kisvállalkozója, aki ingét-gatyáját és mosodáját költi arra, hogy első osztályú labdarúgócsapata legyen. Mindenkin átgázol, hogy elérhesse a célját, és bárkin segít, mert ilyen a természete. A mosodáson viszont senki sem segít, de bárki átveri. Aztán ez a szerencsétlen, makacs álmodozó, ez a szánalmas bohóc valahogy óriássá válik – ami egyébként bármelyikünkkel megeshet néhány pillanatra. A film minden kockájából árad az igazság és a művészet, amelyek persze egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Tele van szeretettel, szomorúsággal és a legnemesebb humorral. Ha valaki látta, tudja, hogy mitől lehet igazán jó egy magyar film.
A csapatról szól az 1981-ben bemutatott Ripacsok is, amelyben Sándor Pál kedvenc színészei már erősen felnőttek, de immár megjöttek a fiatalok is. A kiégett, cinikusnak tűnő, szétszakadt kabarétöltelékek, Garas Dezső és Kern András csapata már csak két főből állna, de még ennyien se bírnak együtt maradni. Aztán rájönnek, hogy muszáj, és ebből olyan erős üzenet, sőt tanítás születik, amit minden időben, ma pedig leginkább, érdemes – lenne – megfogadni, kezdve a nevezetes dal első sorával: „Mélyen tisztelt publikum, kéretik egy kis csend.”
Amúgy a forgatás előtt Garas és Kern éppen hónapok óta nem álltak egymással szóba, de Sándor Pál fegyverszünetet köttetett velük, hiszen rájuk írta a filmjét. A forgatás alatt már töretlen egységbe forrva játszottak a rendező idegeivel.
A nyugdíj felé ballagó magyarok számára durván nosztalgikus pillanatokat jelent a film összes jelenete, helyszíne, a fiatalabbak számára pedig legalábbis tanulságos, amikor a két éjszakai bagoly körül olyan mitikus figurák jelennek meg a filmvásznon, mint Antal Imre, Kudlik Júlia, Aradszky László, Komár László, Zorán és hozzájuk a Sándor Pálnál elmaradhatatlan színészi csillagszóró: Udvaros Dorottya, Temessy Hédi, Margittay Ági, Pécsi Ildikó, Bárdy György, Kibédi Ervin, Bujtor István, Máté Gábor.
Egy év múlva pedig újabb máig ható mozival jelentkezett az épp alkotói fénykorát élő Sándor Pál. Ezt a filmjét Szerencsés Dániel címen érdemes keresni, ha valami jót szeretnénk látni.
Az ötvenhatos történetből nemcsak az derül ki, milyen szikrázóan tehetséges az akkor még meghatóan kölyökképű Rudolf Péter, hanem az is, hogy a már rég sárkányhangú Bodrogi Gyula, akit a Süsü mellett főleg vidám darabok és vidámnak szánt kabarék állandó szereplőjeként zárt szívébe a magyar publikum, valójában korunk egyik legnagyobb színésze.
Ráadásul ijesztően időszerű a forradalom leverése idején játszódó film cselekményének mozgatórugója is. Azt a történelmi helyzetet mutatja be, amelyben magától értetődő, hogy akinek egy csöpp esze van, az elmegy innen. Vagy marad. De a filmbéli fiúk életét megnehezítő, nyilasból lett kommunistákból lett ellenállók, váltakozó státuszú üldözők és üldözöttek, kedves spiclik és percenként színt váltó melldöngető hazafiak, továbbá a minden változásból rosszul kijövő, ijedt, de szívós kisemberek sem ismeretlenek a mai fiatalok számára.
Az ötödik Sándor Pál-alkotás ezen a szubjektív listán nem játékfilm, hanem a képernyőre készült LGT Show, amelyet 1980-ban mutatott be a Magyar Televízió 1-es csatornája. Előtte felvettek Sándor Pállal egy tabáni koncertet is a magyar könnyűzene egyik legfontosabb zenei formációjának aktuális állapotát rögzítendő.
Mozifilmes igényességgel dolgozott a tévének is. Ennek köszönhetően ezeket az úttörő klipeket nézve a csodálatos zene, a csaknem fél évszázaddal ezelőtti állapotukban megörökített Presser Gábor, Somló Tamás, Karácsony János, Solti János látványa és hangja okozta élvezet mellett sokat megtudunk arról is, milyen volt az élet akkoriban Magyarországon, és miért volt tűpontos a kádárkori Magyar Népköztársaságra akkoriban használt, „legvidámabb barakk” elnevezés.
