Nem beszélve a birtok jó érzékkel kialakított elosztásáról, aminek köszönhetően egy középkori falu, egy madaras színpad, egy középkori város, főtér és lovagi küzdőtér mindennapjaiba is bepillanthatunk. A megnyitó napján különösen kegyesek az égiek, hogy nem ismétlik meg az előző napok égszakadását, ám a nyomait valamennyi vendég jócskán megtapasztalhatja a cipőjére ragadt homok-iszap-sár áldásos kombinációja révén. Persze ne legyen finnyás, aki igazi középkort akar, főleg a falut imitáló lankás területen: balra egy gyönyörű, virágos ládikára hasonlító csárda csalogatja a XXI. század nehéz terepéről érkező, megpihenni vágyó vándort, míg a jobboldali, fehér házacskákban a fazekas és a kosárfonó mesterségével ismerkedhetünk meg közelebbről.
Mint kiderül, a birtok "népének" tetemes része bikali illetőségű, köztük a csárda mögötti kemencében épp isteni meggyes- és túrós lepényt sütő Tóth Katalin és Sterner Henrikné Éva, akik egy tízgyerekes család tagjaiként már egészen fiatalon kénytelen voltak megtanulni a főzés csínját-bínját: nyugdíjasként is lankadatlanul űzik ezt a tevékenységet. Éva elárulja: korábban a bikali gazdaságban volt ügyintéző, a csárda mellett magasodó kemencéket pedig fia és annak barátja építette (egyikük egyébként a birtok villamosmérnökeként dolgozik, tehát minden mindennel összefügg).
A körülbelül 800 lelket számláló, észak-baranyai Bikal Magyarország egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségében fekszik, a birtokalapító és -tulajdonos Kollár László pedig nem titkoltan azt a célt is kitűzte maga elé, hogy az ország első tematikus élményparkjával szép számmal teremt munkahelyeket. A bikali és Pécs környéki alkalmazottak pedig nem csak "alakítják" a rájuk rótt szerepet: legtöbbjük több generációra visszamenőleg érintett a szakmájában, illetve családi körben, első kézből sajátította el a különböző hagyományokat, népszokásokat. A fazekasműhely egyik háziasszonya meggyőződéssel mondja: "Egész kötetekre rúgna az a sok rafinéria, amit régen egy gazdasszonynak tudnia kellett", ő pedig lelkesen gyűjti ezeket a fortélyokat, hiszen sokuk még ma is hasznos tud lenni.
"A falu szélén" nem kurta kocsma, hanem a méretes Madaras színpad látható, ahol a sólymok, héják és baglyok röptetését színházi előadásba - jelen esetben Robin Hood történetébe - ágyazzák. Robin és Marion szerelmi története inkább csak illusztrációnak tűnik a lenyűgöző madarak színrelépéséhez képest: a fenséges bengáli uhu még hangot is ad lelkiállapotának, miután meglátja a hatalmas közönséget, amin aztán a solymászok közreműködésével ügyesen keresztülrepül. Ezeket a csodálatos, eget hasító teremtményeket nézve egészen hihetetlen, hogy miért térnek újra és újra vissza gazdáik karjára, miért nem repülnek világgá. A madarak meglehetősen öntörvényű állatok, ezért az ember csak a jó idomításban bízhat - mondja Krekács Zoltán solymász. Bögyös Attila, aki a már említett bengáli uhut tartja a karján, hozzáteszi: mivel ezek a madarak már fogságban születnek, gyakorlatilag az embert tekintik fajtársuknak.
A madaras színpaddal szemben magasodó városkapun belépve egy egészen bájos óváros tárul a szemünk elé: a kikövezett, körbekanyargó utca mentén korabeli mesterműhelyek sorakoznak: szabóság, fafaragó- és szobrászmester, vagy éppen pékmester. A gyertyaöntő és mézeskalácsos házikójába lépve a szekszárdi Petrits család képviselőivel találkozhatunk, akik hat generáció óta űzik ezt a nemes szakmát.
A fiatal Petrits Szilveszter bevallása szerint amikor mások fociztak, ő a műhelyben segédkezett - és bár eleinte nem igazán fűlt hozzá a foga, a gimnáziumban ráébredt: ő is ezt szeretné csinálni. A varázslatosan hangulatos középkori utcácskára lépve lovagokkal, udvarhölgyekkel, vándorszínészekkel és bolondokkal találkozunk, utunkat helyenként zászlóforgatók és páncélingesek keresztezik: a hatalmas reneszánsz palota előtt - amelyben várhatóan 2011-től már szálláslehetőség is adódik majd - elterülő lovagi küzdőtéren és a katonai táborban pedig lovagok küzdenek egymással. Bikali viadal.
 |
A pezsgő, mégsem nyomasztó középkori forgatag marasztalja ugyan az embert, de a pajzán előadások és rafináltan pottyantós-verzióba bújtatott angolvécék után elkerülhetetlen a visszatérés a megszokott mindennapokba. "Vigyázz XXI. század!" - olvasható a kijárat fölött, ami egy vessző híján nem annyira a kilépő embernek szánt figyelmeztetés, sokkal inkább dühödt, a századot fenyegető csatakiáltásnak hat. Dante után szabadon a pokol bejárata feletti figyelmeztetés is megállná itt a helyét: "Ki itt kilépsz, hagyj fel minden reménnyel".
