Birtalan Zsolt szerint a képre bárhol rábukkanhatunk, ezért megéri bolyongani, és várni, hogy a fotó rátaláljon a fotósra. Képein ritkán szerepelnek alakok, és bár a legtöbb motívum emberi kézre utal, embernek a többségükön sehol sem látni a nyomát. Az alkotó a képeken keresztül személyes háttértörténeteit, inspirációit és emlékekeit osztja meg velünk.

„Vakon megyek egy sejtés nyomán, állandóan eltévedek, igazítok a dolgokon, másik utat választok, újra eltévedek egy marha nagy bolyongás az egész. Csak egyre kell vigyázni, hogy az ember soha ne csapja be magát.” (Krasznahorkai László)

Megálló, 1986

Megálló, 1986. Analóg fotó, ezüst-zselatin nagyítás, 13x18cm

Ezt a képet tizenkilenc évesen készítettem, és azért érdekes, mert a fotózási módszerem azóta mit sem változott. A Práter utcai fotósiskolába jártam; ott kaptuk a feladatot, hogy menjünk külső helyszínre, és fotózzunk valamit. Sokan mentek ismert, népszerű helyszínekre, én pedig próbáltam oda menni, ahová senki más. A külváros külvárosába. Ez a soroksári HÉV egy elhagyatott megállója. Szeretek olyan helyeken járni, ahová más nem jár, mert a fotóra bárhol rá lehet bukkanni. Ma is így fotózok: nem konkrét helyszínre megyek, hanem bolyongok, kószálok, és meglepetésszerűen találok rá a fotóra…

Zajlás, 2016

Zajlás, 2016. Digitális fotó, giclée print, 20×30 cm

Harminc év van az előző fotó és a Zajlás között, a kompozíciójuk mégis nagyon hasonló: mindkettőn egy nagy háttér előtt egy pici szereplő mozog a „díszletben”. Ritkán fotózok embereket vagy arcokat a személyiségi jogi szabályozások miatt; az alakokra csak azért van szükségem, hogy a háttér és az ember viszonyát érzékeltessem. Ez a háttal álló alak felismerhetetlenül apró, azonban általa pontosan kézzelfogható a környezet tágassága. 

Ez a fotó akkor készült, amikor zajlott a jég a Dunán. Sok fotós állt a Margit híd közepén, mindenki meg akarta örökíteni az eseményt. Azonban míg mindegyikük képén szerepeltek a konkrét helyszínre jellemző elemek, addig én ezeket tudatosan lehagytam a kompozíciómról. Az én fotómon nem Budapesten vagyunk, hanem Sehol vagy Bárhol. A szigetcsúcsra kiállt alak egyszer csak felemelte a kezét, én pedig azonnal exponáltam. Ez a pillanat ajándék volt, amit viszont csak akkor kaphatok meg, ha jelen vagyok, és nagyon figyelek. 

Welcome to Paradise, 2000

Welcome to Paradise, 2000. Analóg fotó, ezüst-zselatin nagyítás, 24x30cm

Ez az egyik legnépszerűbb képem: klasszikus streetfotó, ami kontrasztokra épül. Kompozicionálisan a tónuskontraszt teszi érdekessé, a téma szempontjából pedig az angyali-ördögi ellentét ábrázolása.

A fotót „menet közben” készítettem: Rómában megláttam ezt az apácát, kezében a liliomcsokorral. Elindultam utána, mivel annyira érdekesnek tartottam a karaktert, hogy reméltem: lesz olyan szituáció, amikor „helyzetbe kerül”. Legalább fél órán át követtem, amikor egyszer befordult egy sarkon, és megtalálta a saját hátterét – legalábbis az én szempontomból. Éreztem, hogy megvan a kép, de mivel analóg fotóról van szó, ezért csak egy hónap múlva, a laborban láttam az eredményt. 

Melting time, 1997

Melting time, 1997. Analóg fotó, ezüst-zselatin nagyítás 24x30cm

Míg az előző kép nagyon dinamikus, addig ebből a fotóból végtelen nyugalom árad. Ahogy „lefolyik” az alak erről a tömbről, az nekem olyan, mint Dalí Elfolyó idő című festményén az óra. New Yorkban készült a kép: Manhattan déli részén jártam, iszonyú meleg volt, alig jártak a parton, elképesztő csend volt. Egy kockát lőttem erről az alakról, és akkor azt gondoltam, hogy ez tulajdonképpen az időtlen béke. A furcsa csavart az adja, hogy ez a helyszín olyan közel van a Grand Zeróhoz, hogy a 2001-es terrortámadások alatt feltehetően teljesen eltűnt, így a kép már több szempontból is az időről vagy az időtlenségről szól.

Roncskép, 2004

Roncskép, 2004. Digitális fotó, giclée print, 20×30 cm

Ez azon kevés képem egyike, ahol az emberek arccal, frontálisan szerepelnek. Lisszabon gyönyörű város, ez a lekoptatott fal azonban egész más arcát mutatja a helyszínnek. Három figura várakozik a buszmegállóban. Annyira jó volt ez a filmszerű díszlet, és annyira jó volt ez a három karakter, akik három különböző sorsot rajzolnak ki, hogy muszáj volt őket lefényképeznem. Még akkor is, ha alapvetően úgy gondolom, hogy az alakok és arcok ilyen direkt fotózása az alany intim szférájába való totális belegázolás.

Kilátás, 2016

Kilátás, 2016. Digitális fotó, giclée print, 20×30 cm

Prágában, a várba felvezető úton készült a fotó. Itt minden turista ugyanazt fényképezi, mint a képemen szereplő ázsiai lány: felülről fotózza a várost. Én adtam ennek egy csavart: őt fényképeztem, ahogy épp fényképez. Le kellett térdelnem, hogy olyan nézőpontban legyek, hogy ne lássam a konkrét várost; azt, amit ő nézett épp. Így a kompozícióban lesz egy plusz titok, kíváncsivá válunk arra, hogy a lány vajon mit fényképez. A felhős égbolt még inkább misztikussá teszi ezt a fotót. 

Irányok, 2015

Irányok, 2015. Digitális fotó, giclée print, 20×30 cm

Azt sokan érzékelik, hogy ez a fotó Budapesten készült, az épületrészletekről fel lehet ismerni a várost; viszont sokan nem tudják, hogy ez a lószobor hová tartozik. Ilyen szobor valójában sehol nincs: a kép az Opera mögött készült, a ló pedig egy műanyag díszletelem. Amikor arra jártam, épp pakolták a raktárat, ezért került ki az utcára. Valóban annyira szoborszerű, hogy megzavarja a kép nézőjét.

Elmentek, 2016

Elmentek, 2016. Digitális fotó, giclée print 20×30 cm

Ez a fotóm 2017-ben második helyezést ért el a 35. Magyar Sajtófotó Pályázat művészet kategóriájában. Arra jó példa, hogy az ember sosem tudhatja, épp hol talál rá a képre. Ezt az üres lakást azért néztük meg, mert épp lakásvásárlásban voltunk. A helyszín teljesen ki volt ürítve, sokáig itt lakott egy idős házaspár, akik feltehetően erős dohányosok voltak, ráadásul a lakást évtizedek óta nem festették ki. A képek és a bútorok nyomai szinte beégtek a falakba; látszik, hogy lakói sokáig éltek itt, a nyomukat, az életük morzsáit őrzik a falak. Az ingatlanügynök azt gondolta, a várható felújítási költségek miatt fotózom a falat. A lakás végül nem lett a miénk, és néhány hónap múlva kifestették az új tulajdonosok.

Vihar, 2017

Vihar, 2017. Digitális fotó, giclée print, 20×30 cm

Ez egy strand Magyarországon. Most persze minden így néz ki: egy barátom meg is jegyezte, hogy nekem kapóra jött a koronaválság, mert egyébként is szeretek olyan helyszíneken fotózni, ahol épp nincs senki. 

A fotó nyáron, főszezonban készült: óriási vihar közeledett, az emberek kapkodva szedték össze a cuccaikat, és vonultak biztonságos helyre. Hirtelen kiürült az egész helyszín, én azonban ott maradtam, így megszületett egy nagyon fura hangulatú kép. Látszik, hogy itt emberek szoktak lenni, most mégis teljesen üresen áll. Olyan ez a kompozíció, mintha kiszippantották volna a szereplőket a fotóról.

Hajnali kép, 2018

Hajnali kép, 2018. Digitális fotó, giclée print, 12×18 cm

Csak ritkán készítek színes képet, és ha mégis, általában nem publikálom vagy állítom ki őket. Ha filmre fényképez az ember, akkor a tekercs befűzésénél már eldől, hogy színes vagy fekete-fehér képeket szeretne készíteni, a digitális fotónál viszont utólag dönthetek arról, hogy a színekről lemondok-e. Ez a fotó azért érdekes, mert nagyon kellenek ezek a sárgás és kékes fények ahhoz, hogy a kép hangulata érvényesüljön. Kipróbáltam fekete-fehérben is, és nem működött, tehát így marad. Ritkán, de ilyen is készül.

Birtalan Zsolt 1967-ben született Budapesten. Érettségi után fényképész szakmát szerzett, a rendszerváltás időszakában fotóriporterként napilapoknak, sajtóügynökségeknek dolgozott. A kilencvenes évek végétől az alkalmazott fotográfia és ezzel párhuzamosan az alkotói fotó felé fordult az érdeklődése. Magazinoknak, képügynökségeknek fényképezett, és képszerkesztőként is több helyen dolgozott. Képei rendszeresen szerepelnek pályázatokon, kiállításokon. 2010 után a fotóoktatás is szerepet kapott szakmai életében; több helyen tanít, valamint tart workshopokat az analóg és a digitális fotó témakörében. Főállásban jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. 1992 óta tagja a Magyar Újságírók Szövetségének, 1997 óta a Magyar Fotóművészek Szövetségének.

Nyitókép: Bilinski Anna

#személyesen