Te vagy a godfater, azaz a keresztapa?
Nem. Az történt, hogy az első fotózásra mindenki feketében jött, napszemüvegben. Nálam nem volt, de Misi adott egyet. Feltettem a fejemre, és így fényképeztek le minket. Amikor másnap megnéztük a fotókat, mindenkinek a Godfather jutott eszébe. Úgy nézünk ki rajtuk, mint a maffiózók. Szóval nem én vagyok a godfater, hanem csak poénkodtunk vele, hogy úgy nézünk ki, mint az olasz bűnözők. Annak meg bájos hangulata van, hogy rajtam kívül mindenki fiatal. Én vagyok a „nagy öreg”. Ez egyfajta keresztapaság, de nem hatalmat, hanem egymás iránti tiszteletet jelent.
Ekkor döntöttétek el, hogy godfater. legyen a zenekar neve?
A belső kommunikációnkon két napig gondolkoztunk ezen. Rengeteget hülyültünk, mert a névválasztás mindig nagy poén. Elsősorban a zenénk dönti el, hogy mit jelent a név. Ebből a szempontból a Magyar Atom zenekar volt a kedvencem. Nagyon jó volt abban a formációban muzsikálni: minden stimmelt, remek nevünk volt. Kár, hogy már foglalt…
Műfajilag hogyan jellemeznéd a godfater.-t?
Eredetileg blueszenekart terveztem. A második próba után Borlai Gergő úgy fogalmazott: ez rhythm and blues. Majd jött a harmadik próba, amelyiknél picit finomított: ez egy blueszenekar, amely energikus, dinamikus energiával működik. Ezután jött az első buli, amikor kiderült, hogy nagyon durva rockzenekar vagyunk. Tele energiával, két vadállat gitározással meg dobolással. Szóval nagyon erős blues-rock. Bluest játszunk, de úgy, mint a vadállat. Öröm megélni, hogy a színpadon és a próbákon is úgy nyomjuk, hogy a banda minden tagja mosolyog.
A zenekar tagjai, mondhatni, a világban szétszórva élnek, zenélnek, dolgoznak. Ez miként befolyásolja a próbákat?
Először is vettem egy nagyon drága lepkehálót, és azzal próbálom elkapkodni a pajtikat. De nagyon nehéz, mert elképesztő, hogy ezer dolgot csinálnak. Muszáj hangsúlyoznom: nem emlékszem, hogy valaha ilyen boldog állapotban lettem volna, mint most. Annyira energikusan, dinamikusan és intelligensen készülnek és alakulnak a dolgaink.
Az élet ajándéka ez a banda.
Június 2-án, a bemutatkozó koncerten nagyon közel álltatok egymáshoz a színpadon. Ez miért fontos?
Gergővel, akivel régóta harcostársak vagyunk, megbeszéltük, hogy nincs kompromisszum. Milliószor megéltem már, hogy kis méretű próbateremben jól megy a muzsikálás, aztán amikor a nagyszínpadon, egymástól 15-20 méternyire vagyunk, erőtlen és bátortalan lesz az egész. Ezért elhatároztunk, hogy amennyire csak lehet, egymásra szerelünk. Ebben a kis helyiségben mindenki szemben van egymással. Én Gergővel szemben állok, jobboldalt Szebényi Dani és Gotthárd Misi, a bal oldalon pedig Kéri Samu meg a lányok. Kört alkotva nyomjuk egymásnak, bitang hangerővel.
Misi pedig nem vacakol: elég keményen ott van a szeren. Gergő minden próbán szétver egy pergőbőrt, annyira keményre húzza a dobjait. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy Samu általam került be a csapatba. Úgy basszusgitározik, mint Szappanos Gyuri tette, aki a tanára is volt. Olyan erősítőn is játszik. Úgyhogy felállt a rend, mindenki teljesen ösztönösen muzsikál, mosolyogva követi és akarja csinálni ezt az irányt. Nagyon imádom!
Hogyan éled meg, amikor a próbákon vagy a színpadon a zenésztársaid elkezdenek ösztönösen játszani melletted?
Vérfürdő ez! Már a gondolat is az: látom magam előtt, amint Misi terpeszállásban, vicsorogva, levetkőzve zúz a próbán. Azt gyanítom, hogy mi szabadtéren vagyunk nagyon erősek; bajban leszünk, ha zárt helyre kerülünk. Abban bízom, hogy sose lesz tél.
Tudsz még izgulni koncert előtt?
Amikor összeraktuk a bandát, megcsináltuk a bulit, gyomorfájással jöttem le a színpadról. Bementem az öltözőbe, magamhoz vettem egy szénsavmentes ásványvizet, és azt iszogattam lassan, annyira ideges voltam, hogy mi lesz, hogyan lesz. Egy hetvenéves embernek el se hiszik, hogy ennyire pörög. De nem magamtól pörgök, hanem attól, hogy ilyen srácokkal vagyok egy színpadon.
És azt hogyan éled meg, hogy most idősebb, tapasztalt zenészként fiatalok között vagy, de régen te voltál ilyen fiatal, feltörekvő zenész?
Ez olyan téma, ami messzire vezet. Külön sztori, hogy amikor egy zenész fiatalon elkezd muzsikálni, mennyire figyel az idősekre, mennyire tiszteli őket meg a muzsikát. És mennyire intelligens ahhoz, hogy ne szálljon el magától. Egész életemben a legnagyobb tisztelettel voltam a kollégáim iránt. Egyik bandába sem kerülhetett be olyan, aki nem ilyen kaliber volt.
Ha az öregekről beszélünk, eszembe jut Orszáczky Miklós, akitől rengeteget kaptam az életben. Rengeteget muzsikáltunk együtt, és beszélgettünk egymással. Kétszer is jártam nála Ausztráliában. Láttam, hogy milyen viszonyban van az ottani kollégáival: ugyanolyan guru volt, mint itthon, sokan tisztelték. Mindig tátott szájjal hallgattam, és mindent leírtam, amit mondott. Sosem mondott feleslegesen nagyokat. Elfogadtam tőle azt a titkot, hogy figyeljünk egymásra.
Amikor Ausztráliában együtt dolgoztunk, úgy alakult, hogy nem volt rendes erősítő. Mondtam neki, hogy az otthoni fülhallgatómon nagyobb van, amin zenét hallgatok. Mire ő:
„Mindenen jól kell játszani.”
És már fordult is tovább, hogy a dobossal beszéljen. Nem utasított rendre, nem oktatott ki, hanem a valóságot mondta. Ő így csinálta, és én elfogadtam. Tessék meghallgatni a Deserted Downtownt! Ez egy pici ország, pici a felület, ezért elmondhatom, hogy sok gitáros rajtam nőtt fel. De ettől nem száll el az agyam, épp ellenkezőleg: nagyon megtisztelő.
A godfather. a Művészetek Völgyében a Kőbánya udvarban július 23-án 23.30-tól lép fel.
Nyitókép: MTI/Cseke Csilla
