Amikor ezeket a sorokat írom, két perc múlva éjfél. Nemrég tértem haza a Zeneakadémiáról, ahol a klasszikus pszicho-thriller, a Nosferatu című Drakula-adaptáció Wolfgang Mitterer zenéjére új értelmet nyert. Csontjaimban még ott rezegnek a mély orgonahangok és a statikus zörej magastartományai, így nem csoda, ha azon gondolkodom, hogy mire e bekezdés végére érek, talán balkéz felől egy sötét árny vetül a falra vagy a hátam mögüli ablakból valaki figyelni kezd és felém nyúl.
A Friedriech Murnau által rendezett, "expresszionistának" nevezett 1922-es némafilm felújított verziója a mozizongorista modern megfelelőjének tekinthető osztrák Mitterer zenéjének hatására átváltozik. Mitterer ugyanis igen kreatív zeneszerző, az effektusok és sejtelmek feketébe öltözött mestere, aki a filmet alapanyagként kezeli. Vagyis az egyes jelenetekhez tartozó zenei kompozíció nem aláfestő jellegű, hanem a zene birtokba veszi a képeket, azokkal reflexív viszonyt alakít ki és dialógust folytat. Sokszor ironizál: saját szerepét állítja előtérbe, vagyis a "zenei kíséret" műfaját tematizálja, például amikor lovat látunk, akkor általában nyihogó hangokat kever a zeneszerző-DJ, vagy éppen egy dub-ritmusra ring a tengeren a hajó.
Mozgókép és zene különleges, alternatív viszonyát tárja fel a művész, valódi jelentést adva a szónak: "filmkoncert". Nem tolakodó, sokszor alázatosan a képi szituáció affektusának megfelelően játszik, mégis fontos pontokon előrenyomul és reflektál. Persze, csakis egy némafilm esetében képes ezt megtenni, hiszen itt a képi narratíva még nem egészül ki a realitás illúziójának léha megteremtésével. A némafilm ugyanis mágikus természetű volt és az ma is, hiszen nem a valóság egyfajta leképzése a célja, hanem egy külön képi világ létrehozása. E világ természete szerint néma, így vagy szolgalelkű aláfestést kap, vagy pedig áldozatául eshet olyan audió-stratégiáknak, melyek kihasználják, felhasználják, eltorzítják, vagy éppen feldúsítják. Egy ilyen megoldást tár elénk Mitterer, hiszen a létrejövő "audiovizuális" élmény nem egyetlen akarat eredménye. Ennek a Nosferatunak két rendezője van: Murnau és Mitterer.
A szervezők ízlését dícséri, hogy a Zeneakadémián, kései időpontban kezdik a műsort, egy olyan helyszínen, mely a komolyzene fellegvára. Így meglehetősen forradalminak tűnik az óriási filmvászon a színpad közepén és oldalt Mitterer szettje: orgona, keverőpult, két laptop és egy-két stúdióeffekt. Így a tér is a zene hatalmát illusztrálja a képek felett - a képek felett, melyek önmagukban is igen figyelemreméltóak. Nosferatu szerepében Max Schreck látható, amint megteremt egy olyan alakot, mely a XX. századi vizuális kultúra egyik alapmítosza lesz: a görnyedt hátú, hosszú körmű, nagyorrú, kopasz és magas vámpírt. Szerzői jogok miatt a Bram Stroker-féle alaptörténetet nem dolgozhatták fel (azt majd csak a harmincas években fogják), s talán jobb is ez így, hiszen Marnau Nosferatuja egy teremtő, újító képzelet eredménye.
A húszas évek különböző szimptómái kiválóan tanulmányozhatók filmnézés közben: a nő-ideál, a test-kultúra (vagyis Isadora Duncan immáron beérett görögös, lengő ruhás nőideálja vagy éppen Lábán testedzései) épp úgy, mint a háború utáni elképzelés a gonoszról, mely patkányok képében terjed és pestist okoz. A képi megoldások, áttűnések, vágások és beállítások fejlettsége megdöbbentő, a korabeli nézők meg is döbbentek és mi is megdöbbenünk. Marnau zseniálisan nem horrort, hanem thrillert alkot. A hatás éppen abban áll, amit nem mutat meg. Csak egyetlen egyszer látjuk, amint Nosferatu vért szív: a filmbeli végkifejlet szerint egy "makulátlan" nő önként kínálja fel vérét, és ekkor látjuk az erdélyi szörnyet, amint épp csak az arca bukkan elő a félhomályból.
E finom befejezést üdvösen emeli a zeneszerző Mitterer szerénysége és az utolsó képek alatti finom dallamfutamai. Kép és zene ekkor már együttesen irányítja a nézőt, és csendesen hagyja elmerengeni a halálról, a rejtett erotikáról, az etikai makulátlanságról és az áldozat általi győzelemről a gonosz felett. Remélni tudom csak, hogy a filmkoncert műfaja Magyarországon is meghonosodik, mert ez a Nosferatu-szimfónia hideglelősen-érzékien pazar.
