Hogy mit jelent számomra Kolozsvár? Egyebek mellett barátokat, magyarságot, történelmet, irodalmat és igen, Bodor Ádámot. Amikor ebben a városban járok, óhatatlanul eszembe jut az a tizenhét éves fiú, akit az ötvenes években rendszerellenes összeesküvés vádjával letartóztattak, aztán a szamosújvári fegyházba került. Azt, hogy Bodor Ádám a letartóztatásakor még csak egy kamasz gyerek volt, mi sem bizonyítja jobban, miszerint a bebörtönzésétől a két évvel későbbi kiszabadulásáig tizenegy centit nőtt. S ez csak egyetlen változás abból a sokból, amin keresztülment a börtönévek alatt. Bodor Ádámot, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar írót szabadulásának napjáról kérdeztük, de az is szóba került beszélgetésünk alatt, mit jelent neki a szabadság.
Hogyan emlékszik vissza a szabadulásának napjára? Milyen érzések kavarogtak önben, mit csinált, hová ment először? Azon a napon valóban „lógott valami a levegőben”? Tényleg megérzett valamit?
Ha sok mindenre talán már csak homályosan, de letartóztatásom és szabadulásom napjára elég pontosan emlékszem; sorsformáló eseményekről van szó. Nem hiszem, hogy megéreztem volna valamit, de tényleg szokatlan lelkiállapotban ért a meglepetés. Nem vagyok egy csüggedő alkat, a reménytelenség ritkán kerített hatalmába, mégis épp azon a napon – 1954. szeptember 3-a volt – a szabadulás, egyáltalán a falakon, őrtornyokon túli világ, ahonnan hangok sem szűrődtek be, teljesen valószínűtlennek, csak távolodó emlékképnek tűnt. A világot a büntetőtelep, a börtönépületek, műhelyek s az általuk körbezárt udvar valósága jelentette.
Pedig egy ideje a többi elítélthez képest kiváltságos helyzetben teltek napjaim. A szamosújvári fegyházban – ahol korábban a betyár Rózsa Sándor haláláig raboskodott – a politikai foglyok kétszer tizenkét órás műszakban, hétvégi pihenőnap nélkül, méltatlan munkakörülmények között dolgoztak, de ez még mindig elviselhetőbb volt, mint a zárkában tengődni, összezárva az örökös félelemben, megalázottságában eltorzult személyiségű többi elítélttel. Ám a termelést egy váratlan intézkedéssel valamikor tavasszal vagy nyár elején egyik napról a másikra felfüggesztették, attól fogva a rabok a zárkában maradtak. Engem és néhány nélkülözhetetlen szolgáltatót kivéve. A karbantartók, a pékek és a szakácsok mellett egyedül engem vezettek át reggelente a műhelyekbe. Az volt a feladatom, hogy miután jegyzékbe vettem, fessek leltári számot minden rögzített berendezésre, gépekre, munkaeszközökre. Ezt a kiváltságos státust pártfogómnak, Szőcs őrmesternek köszönhettem, aki beosztásánál fogva – szakképzett mester volt – a műhelyeket felügyelte, és aki – szabadulásom után tudtam meg –, miután egyszer ravaszul elkotyogtam neki szamosújvári unokabátyám nevét, rettenetes kockázatot vállalva felvette vele a kapcsolatot, és hogylétemről folyamatosan tájékoztatta. Mivel korábban a játékfestödében dolgoztam, elhitette feletteseivel, hogy a feladatra, leltári számok festésére nincs nálam alkalmasabb az ezernyolcszáz fogvatartott között. Az akkori börtönviszonyokhoz képest egyenesen jó dolgom volt, egymagam, felügyelet nélkül pepecseltem, lazsáltam, élveztem az egyedüllétet az üres műhelyekben.
Aznap szokatlan hőség, tikkasztó forróság telepedett a városra, állt a levegő, a műhelyből a börtönépület napsütötte sárga falára láttam, a mérhetetlen közönyt, részvétlenséget árasztó bedeszkázott ablakokkal a végzet érzetét keltette bennem: innen nincs szabadulás. Kihozták az ebédet, a megszokottnál is gyanúsabb kinézetű levest, szürke langyos lében úszkáló káposztalevelekkel, az edény alján pár szem árpakásával, rá se bírtam nézni. Bár évek óta egyszer sem laktam jól, némi habozás után az egészet a lefolyóba öntöttem. Nem is folytattam a munkát, csüggedten mélázva, letörten bámultam magam elé. Közben hallottam a műhelyekre nyíló vaskapu döndülését, ahogy valaki végigszalad a kavicsos udvaron, ahogy föltépi a földszinti ajtót, és lélekszakadva trappol felfelé a lépcsőn. Társam, Delbács Endre volt. Hagyj itt mindent, és gyere, futás, megyünk haza! – mondta. Rossz vicc, feleltem, és nem mozdultam. De mögötte megjelent egy fegyőr is, hűvösen közölte, hogy vége a pingálásnak, mozgás, mert vár a fodrász. Fodrász! A jelenet első látásra valóban ízetlen színjátéknak, rossz viccnek tűnt, de hamarosan kiderült, tényleg várt rám a fodrász. Egy kopaszra nyírt fejjel próbált kezdeni valamit. Ki kellett néznem valahogy, az ország főügyésze személyesen helyezett társaimmal együtt szabadlábra. Este tizenegykor otthon voltunk, Kolozsváron. Hova mentem először? Másnap reggel a sarki dohányboltba, mert otthon nem tartottunk cigarettát, aztán pedig a pékségbe. Az ismeretlen elárusító rám nézett: Sittes vagy, öcsi? Ne is mondj nekem semmit, te most szabadultál. Rám volt írva.
Mikor derült ki, hogy kinek-minek köszönhető a váratlan szabadulás?
Még aznap este. Egyik társunk édesapja, Palocsay Rudolf, foglalkozását tekintve tűzoltó szabadidejében virág- és gyümölcsnemesítéssel foglalkozott, oly sikeresen, hogy egy idő után főfoglalkozásává vált, szakmai körökben fel is figyeltek rá, és munkája elismeréséül a nemzeti ünnep alkalmából állami díjjal kívánták kitüntetni. A biztonsági szervek ezúttal csapnivalóan hanyag munkát végeztek, szakmai erényeik legfontosabbika, az éberség mondott csődöt, amikor mindenre kiterjedő figyelmüket elkerülte, hogy a jeles személyiség egyszülött fia államellenes szervezkedés miatt éppen börtönbüntetését tölti. Az apa viszont, egyenes ember lévén, nem volt rest, Bukarestbe utazott, kihallgatást kért személyesen a pártfőtitkártól, és feltárta a fölöttébb kínos helyzetet. Nem hallgatva el, hogy a gyerek nincs egyedül! Nem is próbálom elképzelni a jelenetet. Pillanatnyi felindulásában az ország legfontosabb embere összehívta az államtanácsot, és döntöttek. Valósággal kirúgtak a börtönből. Kirívóan szokatlan eljárás volt ez egy megtorló politikát folytató kommunista állam gyakorlatában.
Édesapja akkor még továbbra is börtönben volt, édesanyja alkalmi írógépelésből kereste meg a napi betevőre valót. Önnek ezáltal sem volt könnyű a helyzete. Mit tehetett értük, magáért?
Őszintén szólva értük nem sokat. Szabadulásom után egy héttel elszegődtem gyári munkásnak, egy év elteltével beiratkoztam a református teológiára. Amikor éppen ráértem, besegítettem ugyan az írógépelésbe is, de ez vajmi keveset jelentett.
Mit jelentett önnek a szabadság a letartóztatása előtt, valamint a szabadulása után?
Ami akkor, az ötvenes évek elején körülöttünk történt, az történelmi tapasztalat híján is korán meggyőzött afelől, hogy ami a közéletet, a politikai környezetet illeti, legszentebb eszméink megcsúfolásával az egész polgári társadalom elleni merénylet történik – ez elég is volt ahhoz, hogy életünk, jövőnk megrontói ellen szervezkedni kezdjünk. A politikai represszív környezet, a megfélemlítés légköre aránylag fiatalon ráébresztett a valóságra.
A szabadulás után? A szabadság fogalma a vastag falak mögött töltött évek során kitágult, sokkal árnyaltabb jelentéssel jelent meg a gondolkodásomban. A hétköznapi életvitel tekintetében pedig első pillanattól tudatában voltam, hogy a dolognak nincs vége, a téma nem zárult le, a látszólag minden polgár számára nyitott mozgástérben kiszolgáltatottságom egy „szoft” változata továbbra is folyamatos, a bélyeg rajtam marad, a hatóság többé le nem veszi rólam a szemét, mostantól ebben a fenyegető közegben keresgélhetem a túlélés módozatait.
Úgy tudom, jelentős változásokon ment keresztül a börtönben töltött időszak alatt. Melyek voltak ezek?
Ez tagadhatatlan, nyilván fiatal korommal is összefügg, annak idején, tizenhét-tizennyolc évesen, a felnőtté válás folyamatában meghatározó volt, amit ott átéltem. A politikai börtön falai között, vadidegen, megalázottságukban kiszámíthatatlan számkivetettek társaságában minden, ami az emberi kapcsolatokhoz, a polgári jogrendhez, a szabadság fogalmához kapcsolódik, semmis és érvénytelen. Így eltöprenghettem olyan gondok fölött, amelyek szabadlábon feltehetően soha nem érintenek meg és nem kerülnek a látóterembe. Felismeréseim akár morális természetűek, akár a mélyebb gondolkodás tartományaiba illőek voltak, termékenyen és tartósan meghatározták életszemléletemet, miközben ébren tartották túlélési ösztöneimet.
Lehet-e szabad az ember a bezártság alatt? Ezt természetesen inkább a lelki, szellemi szabadságra értem.
Nem, ilyesmi nem létezik. A szabadság, akár fizikai, akár lelki értelemben tekintjük, személyes, egyéniségre szabott, mint sok más tulajdonságunk, ez is a bordák mögött lakozik. Elvesztését is mindenki másként éli meg, de bizonyos helyzetben mindenkit azonos érvénnyel érint. Korán tudomásul vettem, hogy a fennálló fizikai és morális környezet, a folyamatos represszió mint végzetesen meghatározó körülmény belekényszeríti a gondolkodásomat egy olyan körbe, melynek útvesztőit nem áll módomban kiiktatni, és amelyből nincs kijárat. Ezalól én sem vagyok kivétel. A fizikai állapot és lelki terror fenyegetése végletesen meghatározza az úgynevezett szellemi szabadság korlátait is. Rácsok mögött nem tudok úgy gondolkodni, mintha épp nem rácsok mögött lennék. Ez a pozíció a képzeletemet is görcsösen behatárolja. Kétségkívül lealacsonyító – ezért is lett kitalálva. Ha nem is ennyire könyörtelen béklyókkal terhelten, de nincs ez olyan nagyon másként a demokratikus berendezkedésű, úgynevezett szabad társadalmakban sem. Folyamatosan megfelelési kényszerben élünk, csak éppen nem vesszük észre, mert beleszülettünk, emellett persze bizonyos elvárások különösebb kockázat nélkül kijátszhatók.
Mi értékelődött át leginkább önben a szabadulást követően?
Minden. A hit, a történelmi emlékezet, Erdély, amúgy alulnézetből, lehetséges távlatait mérlegelve. És talán nem utolsósorban saját személyiségem, sorsom.
Mit jelent ma önnek a szabadság?
Egyet biztosan tudok: életem legfontosabb területén mindig is szabad voltam. Mindig azt írtam, amit akartam, amit esztétikai szemléletem sugallt, és ami soha nem találkozott a hatalom elvárásaival. A társadaloméval se mindig. Számomra ez jelentette és jelenti ma is a szabadságot.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/2. számában olvasható.
Fotók: Kurucz Árpád
