Egy fiatal nő ül üres lakásának ablakában, és bámulja, ahogy a hajléktalanok széthordják addigi életének minden tárgyi összetevőjét. Lehúzza ujjáról a jegygyűrűjét, majd fogja hátizsákját ? benne pár holmi a sátorozáshoz és legfeljebb egy váltás ruha ?, és kivonul a civilizációból. Ám amikor megérkezik a világ végére (egyébként tényleg: legalábbis Írország legnyugatibb megyéjébe), rájön, hogy nincs egyedül: megpillant egy magányosan álló házat egy magányosan álló férfival. S bár a nő olyan tüskés, hogy a sünök is átmennek láttára a rét túloldalára, mégis üzletet köt a férfival: ha enni ad neki, és nem beszél sem magáról, sem nem kérdez a nőről semmit, még a nevét sem, akkor dolgozik neki. A szeretet vagy a szerelem viszont ? Antoniak szerint ? nem törődik a kimondott szavakkal vagy elmesélt (élet)történetekkel, azok nélkül is kialakul, ha ki kell neki.
Kár is folytatni a történetet, mert annak minden pontja előre kitalálható ? mégsem lehet sablonosnak nevezni; akkor már inkább archetipikusnak, az jobban illik rá. Mert Urszula Antoniak filmje nem más, mint egy egyszerű, de elemi erejű mese a szerelemről. Szép ugyan, de újat mondani sem nem tud, sem nem akar, s ez a film egészét tekintve csalódás ? amiért részben kárpótolnak azok a részletek, amelyekből ez az egész felépül.
Ilyen elsősorban a két színész, Lotte Verbeek és Stephen Rea játéka és létezése. A korábban, a Síró játék című film főszerepéért Oscar-jelölt Rea (mivel a filmben nagyjából harminc mondat, azaz úgy tíz percnyi szöveges jelenet van) finom gesztusokkal, sokatmondó mimikával fejezi ki magát; az itthon (nagyon reméljük, hogy csak eddig) ismeretlen Lotte Verbeek pedig az a fajta színésznő, akinek már a kisugárzása is elég ahhoz, hogy emlékezetes legyen. Játéka elsősorban elegáns: arckifejezésének egy-egy változásával, egy-egy váratlanul előbukkanó és alig pár másodpercig látható mosollyal, kiabálásnál is jobban hallható testbeszédével azonnal lenyűgöz bárkit.
És elegáns maga a film is ? mind Antoniak rendezése, mind a rendkívül tehetségesnek tűnő operatőr, Daniël Bouquet képei (igaz: az, hogy Bouquet korántsem idegenkedik az esztétizálástól, az erre érzékenyebbekben visszatetszést kelthet). Mivel Antoniaknak nem volt más szándéka, mint a mindenki számára ismerős mese végigvezetése, higgadt, rendkívül jó ritmusú filmet rendezett, felesleges sallangok nélkül, amelyben néha átadja a főszerepet a mind a sztorival, mind a szereplőkkel jól harmonizáló természetképeknek, az embertelen, széles horizontnak, a szabadság érzetének. Mondandói egyszerűek, de jól előadottak ? például ahogy a civilizációt maga mögött hagyó nő a frissen ébredt szeretet hatására egyfajta saját civilizációt próbál létrehozni a világtól távoli házikóban. Mindezt pedig olyan képek egészítik ki, amelyek a szó legegyszerűbb értelmében szépek ? csendéletnek is beillő beállítások, tájképek vagy a teljes vásznat betöltő, egymás felé tapogatózó kisujjak.
Szép, hangulatos és hatásos film a Semmit magamról, amelynek egyszerűsége lehet zavaró ? de lehet a rendező maga elé tűzött céljának sikerét igazoló tényező is.
