Bomló húsban a burjánzó természet – Fehér Csenge: A kibomló test című kötetéről

Az irodalom élet és halál kérdése, legyünk bárhol, bármely korok bármely izmusokkal terhelt időszakában. Ezen kijelentés láttán bizonyára sokan bőszen bólogatnak, alkotóktól és kritikusoktól kezdve az irodalmi közéletben jártas rajongókon át a „kocaolvasókig”. A megállapítás természete ugyanakkor kettős. Kezdjük talán a könnyebben hozzáférhető olvasattal: az irodalom élet-halál kérdése, azaz komolyan veendő. Ez, mondhatni, magától értetődő, még a „trendi irodalom” vagy a könnyűirodalom szemüvegén keresztül vizsgálva is.

A másik olvasat – amelyet talán sokszor kitakarhat az előbbi, holott igen erős kapcsolatban állnak – ugyanakkor egy általános művészeti törekvést fed fel, mely bármilyen esztétikai erővel bíró alkotásra igaz: az irodalom, mivel az életünkből táplálkozik, és így vagy úgy, de arról is szól, szükségképpen mindig életről és halálról folytat párbeszédet. Ez a párbeszéd aztán megközelítéstől és alkotói habitustól függően változhat, értelme lehet akár az élet-halál elválaszthatatlan egységének feldolgozása, meghaladása, az elmúlással való küzdelem, vagy pusztán annak (látszólag) közönyös leírása.

A test mint művészeti alapobjektum ennek a párbeszédnek a legkézenfekvőbb szemléltetője, noha nehéz igazán jól használni erre a feladatra. A legnagyobb nehézséget talán épp az adja, hogy a test magától értetődően mélyen érintett az élet-halál kérdésben, sőt, bizonyos értelemben annak kiindulópontjának tekinthető – a test megszületik, fiatalodik, él, majd megöregszik, gyengül és darabjaira hullik. Az erre való alkotói rádöbbenés kihívásain túl szintén nehezítő tényező a test túlreprezentáltsága, profán bélyegzettsége, de ott vannak a kortárs testdiskurzusok is, amelyek hatalmi ütközőponttá és absztrakttá teszik a testet. A testet, amely egyszerre végtelenül privát, és amely mégis elkerülhetetlenül a köz része, már csak azért is, mert közös sorshoz köt mindnyájunkat – szűkebb értelemben az emberiséget, tágabb értelemben minden élő létezőt.

Fehér Csenge A kibomló test című kötetében a fent vázolt szellemiségben tette középponti elemévé testi valónkat, megkísértve az általa való szemléltetés embert próbáló feladatát. És hogy ezt végül sikerül teljesítenie, abban nagy érdeme van annak, hogy az író a könyv megírásakor félretetette az irodalom sokosztatú megközelítését, és egyszerre élt a lírai megjelenítéssel és az elbeszélő formával.

Bár a kötet darabjai első ránézésre novelláknak tűnnek, már a kezdő Burjánzás olvasása során gyanakodni kezdhetünk arra, hogy ez nem pusztán egy szokásos elbeszélésgyűjtemény. Már ezen a ponton felfedezhető az az elem, amely a kötet egészén végigvonul: a természet és a test kapcsolatára történő reflexió. A Burjánzás esetében a természet uralma alá vonja azt a testet, amelyet természetellenesen ápoltak, óvtak az elmúlástól – a rövid elbeszélés főhőse, Szlukovényi Leander végül erdővé változik. Hogy ez az átalakulás az ember boldogságára, kiteljesedésére válik-e, nem tudni, az azonban biztos, hogy beáll az egyensúlyi állapot, a természet rendje érvényesül a folyamatokban.

A motívumkészletben, a stílusban és a narratív fogásokban egyszerre jelennek meg a mágikus realizmus, a szürrealizmus, a fekete humor, sőt, néhol a horror elemei is. Mindez már önmagában is izgalmassá teheti – leginkább az elrugaszkodott, furcsa történeteket preferáló olvasóknak – a kötetet, különlegessége azonban az előbbiekben már említett lírai beszédmódban keresendő. Ez egyrészről a leírások, szuggesztív képek szintjén fejt ki erős hatást: a szétszabdalt, bomló testeket, az állati és emberi történetek furcsa keveredését (lásd például: Egy délutáni kocsikázásról) minden érzéket megmozgató leírásokkal idézi meg a szerző, néhol egészen aprólékos szemléltetését adva a könyv nyakatekert, bizarr, mégis lúdbőröztetően ismerős világának.

A lírai beszédmód másik érdekes hozadéka a szövegritmus, amely nemcsak az egyes gondolati egységeknek, mondatoknak, bekezdéseknek kölcsönöz lendületet, de a kötet egészét is strukturálja. A szövegek jellemzően rövidek, három-négy oldalra nyúlnak, a novellák klasszikus narratív szerkezetét néhány helyen csak tessék-lássék módon követik, pár helyen pedig teljesen el is hagyják a fordulatos történetmesélés elvárásának való megfelelést. Annál hangsúlyosabb a nyelvi megformáltság: a kötet néhány pontján az lehet az érzésünk, mintha inkább a szöveg szépsége, a játék, a ritmus lenne a fókuszpontban – azaz a hogyan, és nem az, hogy mit mondanak az elbeszélések. Ehhez jó keretet szolgáltat az elrugaszkodott stílus, ugyanakkor A halál hörgőcskéi című írásban mintha játékot űzne az olvasóval a szerző: a forma ránézésre nem tér el sokban a korábbiaktól, rímelése azonban inkább valamiféle groteszk mondókához, kántáláshoz hozza közel a három kisebb egységre szabdalt művet.

Habár ezzel a mozzanattal, a kötet harmadánál teljesen láthatóvá teszi az író A kibomló testben uralkodó lírai vonásokat, a záró Csonteső, mely egyszerre ciklus és egy hosszabb, harmincoldalas elbeszélés is, összefogja a könyvet és nyugvópontra tereli a furcsa képek felvillanásából álló utazást. A Csonteső megtartja a testközpontú, szürreális tematikát, de visszafogja a nyelvi játékot, így egy sötét meseként vezeti le az elbeszélésgyűjteményt.

Fehér Csenge debütáló kötete különleges olvasmányélményt nyújt, ha az olvasó enged az író által megteremtett furcsa világ hívásának. A sűrűn szőtt lírai szöveg érzékletesen vezet bele a bomló húsból burjánzó természetbe, a test tematikáját különösen kreatív módon alkalmazva az élet-halál egységének megragadásában, újabb lehetséges, művészi szemléletű utat mutatva a testdiskurzusok számára.

A képen Fehér Csenge író. Fotó: Onda Péter / PKÜ

#olvasósarok