Az irodalom élet és halál kérdése, legyünk bárhol, bármely korok bármely izmusokkal terhelt időszakában. Ezen kijelentés láttán bizonyára sokan bőszen bólogatnak, alkotóktól és kritikusoktól kezdve az irodalmi közéletben jártas rajongókon át a „kocaolvasókig”. A megállapítás természete ugyanakkor kettős. Kezdjük talán a könnyebben hozzáférhető olvasattal: az irodalom élet-halál kérdése, azaz komolyan veendő. Ez, mondhatni, magától értetődő, még a „trendi irodalom” vagy a könnyűirodalom szemüvegén keresztül vizsgálva is.
A másik olvasat – amelyet talán sokszor kitakarhat az előbbi, holott igen erős kapcsolatban állnak – ugyanakkor egy általános művészeti törekvést fed fel, mely bármilyen esztétikai erővel bíró alkotásra igaz: az irodalom, mivel az életünkből táplálkozik, és így vagy úgy, de arról is szól, szükségképpen mindig életről és halálról folytat párbeszédet. Ez a párbeszéd aztán megközelítéstől és alkotói habitustól függően változhat, értelme lehet akár az élet-halál elválaszthatatlan egységének feldolgozása, meghaladása, az elmúlással való küzdelem, vagy pusztán annak (látszólag) közönyös leírása.
A test mint művészeti alapobjektum ennek a párbeszédnek a legkézenfekvőbb szemléltetője, noha nehéz igazán jól használni erre a feladatra. A legnagyobb nehézséget talán épp az adja, hogy a test magától értetődően mélyen érintett az élet-halál kérdésben, sőt, bizonyos értelemben annak kiindulópontjának tekinthető – a test megszületik, fiatalodik, él, majd megöregszik, gyengül és darabjaira hullik. Az erre való alkotói rádöbbenés kihívásain túl szintén nehezítő tényező a test túlreprezentáltsága, profán bélyegzettsége, de ott vannak a kortárs testdiskurzusok is, amelyek hatalmi ütközőponttá és absztrakttá teszik a testet. A testet, amely egyszerre végtelenül privát, és amely mégis elkerülhetetlenül a köz része, már csak azért is, mert közös sorshoz köt mindnyájunkat – szűkebb értelemben az emberiséget, tágabb értelemben minden élő létezőt.
Fehér Csenge A kibomló test című kötetében a fent vázolt szellemiségben tette középponti elemévé testi valónkat, megkísértve az általa való szemléltetés embert próbáló feladatát. És hogy ezt végül sikerül teljesítenie, abban nagy érdeme van annak, hogy az író a könyv megírásakor félretetette az irodalom sokosztatú megközelítését, és egyszerre élt a lírai megjelenítéssel és az elbeszélő formával.
Bár a kötet darabjai első ránézésre novelláknak tűnnek, már a kezdő Burjánzás olvasása során gyanakodni kezdhetünk arra, hogy ez nem pusztán egy szokásos elbeszélésgyűjtemény. Már ezen a ponton felfedezhető az az elem, amely a kötet egészén végigvonul: a természet és a test kapcsolatára történő reflexió. A Burjánzás esetében a természet uralma alá vonja azt a testet, amelyet természetellenesen ápoltak, óvtak az elmúlástól – a rövid elbeszélés főhőse, Szlukovényi Leander végül erdővé változik. Hogy ez az átalakulás az ember boldogságára, kiteljesedésére válik-e, nem tudni, az azonban biztos, hogy beáll az egyensúlyi állapot, a természet rendje érvényesül a folyamatokban.
A motívumkészletben, a stílusban és a narratív fogásokban egyszerre jelennek meg a mágikus realizmus, a szürrealizmus, a fekete humor, sőt, néhol a horror elemei is. Mindez már önmagában is izgalmassá teheti – leginkább az elrugaszkodott, furcsa történeteket preferáló olvasóknak – a kötetet, különlegessége azonban az előbbiekben már említett lírai beszédmódban keresendő. Ez egyrészről a leírások, szuggesztív képek szintjén fejt ki erős hatást: a szétszabdalt, bomló testeket, az állati és emberi történetek furcsa keveredését (lásd például: Egy délutáni kocsikázásról) minden érzéket megmozgató leírásokkal idézi meg a szerző, néhol egészen aprólékos szemléltetését adva a könyv nyakatekert, bizarr, mégis lúdbőröztetően ismerős világának.
A lírai beszédmód másik érdekes hozadéka a szövegritmus, amely nemcsak az egyes gondolati egységeknek, mondatoknak, bekezdéseknek kölcsönöz lendületet, de a kötet egészét is strukturálja. A szövegek jellemzően rövidek, három-négy oldalra nyúlnak, a novellák klasszikus narratív szerkezetét néhány helyen csak tessék-lássék módon követik, pár helyen pedig teljesen el is hagyják a fordulatos történetmesélés elvárásának való megfelelést. Annál hangsúlyosabb a nyelvi megformáltság: a kötet néhány pontján az lehet az érzésünk, mintha inkább a szöveg szépsége, a játék, a ritmus lenne a fókuszpontban – azaz a hogyan, és nem az, hogy mit mondanak az elbeszélések. Ehhez jó keretet szolgáltat az elrugaszkodott stílus, ugyanakkor A halál hörgőcskéi című írásban mintha játékot űzne az olvasóval a szerző: a forma ránézésre nem tér el sokban a korábbiaktól, rímelése azonban inkább valamiféle groteszk mondókához, kántáláshoz hozza közel a három kisebb egységre szabdalt művet.
Habár ezzel a mozzanattal, a kötet harmadánál teljesen láthatóvá teszi az író A kibomló testben uralkodó lírai vonásokat, a záró Csonteső, mely egyszerre ciklus és egy hosszabb, harmincoldalas elbeszélés is, összefogja a könyvet és nyugvópontra tereli a furcsa képek felvillanásából álló utazást. A Csonteső megtartja a testközpontú, szürreális tematikát, de visszafogja a nyelvi játékot, így egy sötét meseként vezeti le az elbeszélésgyűjteményt.
Fehér Csenge debütáló kötete különleges olvasmányélményt nyújt, ha az olvasó enged az író által megteremtett furcsa világ hívásának. A sűrűn szőtt lírai szöveg érzékletesen vezet bele a bomló húsból burjánzó természetbe, a test tematikáját különösen kreatív módon alkalmazva az élet-halál egységének megragadásában, újabb lehetséges, művészi szemléletű utat mutatva a testdiskurzusok számára.
A képen Fehér Csenge író. Fotó: Onda Péter / PKÜ
