Bőralatti

Utazás önmagunkba címmel a Dorottya Galériában Chilf Mária, Kőszeghy Csilla és Kovács Ivó állítja ki munkáit. A termet furcsa, fülledt atmoszféra üli meg, nem merünk egymásra nézni, merev mozdulatokkal, személytelenül járkálunk a képek között. Túl mélyre megy ez a játék, túlságosan ismerős ez a humoros, mégis fájdalmas módon megragadott, érzékeny terep. Chilf Mária akvarelljeiből egy függőleges terepasztalt állított össze, a képeket néhány gyűrött papírlapra felskribált nagybetűs félmondat kapcsolja össze - közhelytöredékek, gondolatfoszlányok, belső használatú plakátok - és egy kontúr, tétova vonal, ez írja körül azt, amit az ember felülről önmagából láthat. Két kéz, két láb, néhány redő, érintkezés a talajszinttel. De ez a kontúr, ahogy kivágott papírcsíkként még finom árnyékot is vet a faliújság-szerűen elrendezett festményekre és cédulaszövegekre, valami kozmikus örvénybe repíti az egész összevisszaságot, értelmet, magyarázatot, összefüggéseket hoz a fragmentumok közös terébe. Az esetekből sors lesz, a testformákból én, a szavakból gondolat. Valami időben fordított teremtéstörténet ez: vagyok, tehát létezem.

Nyilvánvalóbb test-élményekről beszél Kőszeghy Csilla, aki műfajtársításokkal operál. A női mell anatómiai metszeteire (amúgy egészen olyanok, mint egy rózsa vagy egy rétegfelvétel) Virginia Woolf és Frida Kahlo szövegeit írja fel, amitől a nő biológiai kategóriából lelki minőséggé válik. Egy másik sorozatán a női aktok fotójára ráhímezte a mell ér- és nyirokrendszerét, a bőrt átszakítják a piros-kék-sárga öltések, mintha kivirágozna a hús, saját belső tápláló rendszerét tárja fel a tetoválás. A női kézimunka önpusztító és önfeltáró gesztussal marcangolja szét a fotópapír-húst, de a képen a fájdalom nem látható, inkább kitisztulnak a fogalmak: mintha a szemléltető ábrára vastag postairónnal rótták volna a fontosabb hálózatok képét. Ez a kifordított belvilág csap át ironikus abszurdba azokon a fotókon, ahol műanyag mell-implantátumokat látunk az utcaképekbe helyezve: egy autó reflektorán plasztikus matricaként, a kockakövön ("elhagytam a mellem valahol"), egy csatornafedőn, nyilvános telefonon. A női test konzumálásának csúcsa ez, a szétlapuló, elkallódott fél mell, ahogy rátapad az üvegekre, szinte azt várjuk, hogy nyúlós, csillogó nyákot hagy maga után, mint a meztelencsigák.

A harmadik alkotó, Kovács Ivó egy lenyűgöző hatású videóanimációban teremti újjá az emberi testet. Azt a környezetórán tanult logikát, ami a víz körforgását ábrába rendezi (eső-talajvíz-párolgás-stb.), az élet teljességévé tágítja.  Hajszálfinom páraszálakból vízcseppek, azokból tenger, az első eleven sejtek, a lassan alakuló formák, erek, csontok, járatok, majd végül a vízből megszilárdul, megszületik az emberi test. Mitikus történetek gomolyognak elemekre bontva, alaktalan felületekben a képernyőn, világító, átlátszó testek táncolnak a homogén térben, minden pillanat születés és halál, a rémisztő ismeretlen táj valójában a test belső világa. Itt kap végső értelmet a tárlat egésze, a háromféle megközelítés, így lesz a kívülről befelé bámuló elragadtatásból a végtelennel való együttmozgás, a flow időtlen élménye.