Boros Misi: Önmagunkban kell keresnünk a fényt és a jót

Mesélj, kitől tanulsz és milyen életet élsz Berlinben!

Jelenleg a berlini Barenboim-Said Akadémián tanulok, ahol Schiff András zongoraművész a tanárom. Daniel Barenboim, az intézmény névadója is gyakran tart órákat nekünk. Emellett rendszeresen járok korunk egyik legnagyobb zeneszerzőjéhez, Kurtág Györgyhöz is. Éppen most láttam Berlinben A játszma vége című operáját. Az a jelszavam, mint Pablo Casalsnak, akitől kilencvenegy éves korában megkérdezték, hogy a világ legnagyobb csellistájaként miért gyakorol mindennap. Azt mondta: mindennap tanulok valami újat. Emellett hasonló életet élek, mint tizenegy éve: állandóan koncertezem itthon és külföldön.

Hihetetlen élmény, hogy az elmúlt bő egy évtizedben több mint ötszáz koncertet adhattam Magyarországon. November végén és december elején Győrött, Pécsett, Sopronban, Szegeden, Zalaegerszegen, majd tavasszal, Bach születésnapján a Zeneakadémián adok szólóestet. Emellett sokat jelent nekem, hogy a zenélés mellett számtalan programban részt vehetek, így például a Nemzeti Tehetség Program fővédnöke lehettem.

Mit gondolsz, mi egy művész feladata, szerepe?

Szerintem egy művész feladata túlmutat azon, hogy jól adja elő Wolfgang Amadeus Mozart műveit. A kulcs a személyiségében rejlik, amelynek kéz a kézben kell járnia a tehetséggel.

Óriási figyelem hárult rád gyerekkorodban, hárommillióan nézték a műsort, amelyben a korcsoportodban első díjat kaptál. Hogyan tudtál mégis két lábbal a földön maradni?

Vásáry Tamás legendás karmester és zongoraművész nemrégiben nagyon megtisztelt azzal, hogy azt nyilatkozta: csodagyermekből csodafelnőtté váltam. Nem feltétlenül vagyok csodagyerek, de csodás dolog zongorázni. Nagyon sokan féltettek, hogy mi lesz velem, és én is ismerem a „lufijelenséget”: egy fényes és szép lufi kipukkanhat, ha nem elég rugalmas. Az én pályám azért nem durrant ki lufiszerűen, mert szüleim, akik mindig mellettem állnak, segítettek, hogy belső világom alakuljon ki, és a külső sikerek vagy esetleges sikertelenségek ne érintsék személyiségem mélyebb rétegeit.

Egy nemrég kitett Facebook-posztomat 940 ezren nézték meg – ez Magyarországon nagy szám, de pontosan tudom, hogy a számok nem árulják el azt, hogy ki milyen mélységet vagy magasságot képvisel. Engem nem a számok érdekelnek, hanem a művészet alapüzenete. Ez a szüleimnek, tanáraimnak és mestereimnek, Bogányi Gergely, Schiff András és Kurtág György zongoraművészeknek és zeneszerzőknek köszönhető. Hozzájuk szeretnék méltó lenni, az ő mércéjüknek próbálok megfelelni.

Te hogyan tudod megfelelő mélységgel és magassággal interpretálni Johann Sebastian Bach, Wolfgang Amadeus Mozart, Liszt Ferenc és Bartók Béla zenéjét?

Mindig az a célom, hogy úgy játsszam el a műveket, hogy ha a zeneszerzők letekintenének rám a mennyországból, azt gondolhassák: jó, nem érted félre azt, amit évszázadokkal ezelőtt a művészi intuícióm által megalkottam.

Mi táplálja a zenei lelkesedésed?

Az, hogy a zene által közvetített értékek életeket tudnak megváltoztatni. Az a célom, hogy Bach és a hozzá hasonló mesterek zenéje által jóra vezessem az embereket, megváltoztassam az életüket. Szerintem nem elég, ha valaki csak azért zenél, mert jó benne, vagy ügyes. Az alapvető, hogy az előadóművész jól játszik, a zeneszerző vagy az író jól ír – az abszolút kulcs az, hogy mi céllal írja azt, amit ír. Én úgy érzem, a zene isteni adomány, ami által közvetíthetem, amit kapok.

Megmondom őszintén, eddig nem vonzott a zeneszerzés, de a közelmúltban elkezdtem foglalkozni vele. Eötvös Péter, az egyik legnagyobb, világszinten kiemelkedő operaszerzőnk még tizennégy évesen rendszeresen foglalkozott velem, mentorom volt, nagyon figyeltem minden szavára, és most, felnőtt fejjel értem meg igazán a tanításait.

Szeretnék hű lenni ahhoz az énemhez, amelyet a Virtuózokban megismertek az emberek, így ezt az énemet erősítem.

A közelmúltban jelent meg a Bródy Jánossal közös, Beethoven itt van című dalod, melynek klipjében a zongorajátékoddal és a megjelenéseddel egyaránt emelkedettséget sugárzol. A külvilággal való interakcióiddal is élteted a hited?

Abszolút, hiszen a külvilág szorosan kapcsolódik egyéni, belső világomhoz. Ami belül van, az van kívül. Néha viccesen megkérdezik, hogy mi számít, a külső vagy a belső? Erre az a válaszom: mindkettő. Én nem a külsőségekre vagyok kíváncsi, hanem a mélyben rejlő egyénre. Az individuumra. Épp ezért tisztelettel fordulok felé. Nagy élmény volt számomra Bródy Jánossal együtt zenélni.

Miből merítesz erőt zeneszerzés közben?

Zeneszerzés közben egy bekerített területen van az ember a semmiben. A semmiben, ami a minden, és ez a minden én magam vagyok. A semmit tudás egyben a mindent tudás, hiszen a semmi és a minden azonos – ebből a semmit, azaz mindent tudásból nyerem az energiát.

Miként értelmezed magát a művészetet?

Én ezt úgy fogom fel, hogy köztünk és a világ között van egy barázdált, többrétegű háló – kicsit elvontan hangzik, de időnként látom ezt a hálót –, és a művész a művészete által meg tudja fogalmazni, hogy miként látja a körülötte lévő világot a hálón keresztül. Olyan ez, mint egy egyedi szemüveglencse. Egy jól interpretált Mozart-előadással rá tudok világítani, hogy Mozart milyennek látta a világot maga körül. Mozart és Bach a tenyerükön hordoznak, és azt sugallják, amit a zenében elmondtunk, a Föld létezése és a világ teremtése óta érvényes.

Eötvös Péter azt mondta: úgy kell zenét írnunk, hogy a korunkról és rólunk őszinte benyomást keltsen, ehhez kell hűnek lenni. Egyetértek vele, és még azt is hozzátenném, hogy a legbelső meggyőződésünknek kell megfelelnünk. Ez az oka annak, hogy a zeneszerzés kapcsán nincs általános recept.

Hogyan tudsz annyira önazonos lenni, hogy magabiztosan valósítsd meg az alkotásaidat?

Úgy, hogy igyekszem kifejezetten finomra hangolni önmagamat. Aktívan cselekszem, és bízom a láthatatlanban. Olyan dolgot szeretnék megismertetni az emberekkel, amit – bár a létezése nem bizonyított – mindannyian érzünk. Krasznahorkai Lászlót idézném, akinek több művét is olvastam már, és aki azt mondta ezzel kapcsolatban: nem tudja, hogy jók-e a regényei. Azért ír mindig újat, mert mindig azt érzi a legutóbbi munkájával kapcsolatban, hogy nem volt az igazi. Egyetértek vele abban, hogy a művészet az emberi mivolt legmélyebb és legtökéletesebb feltárására törekszik. Ezért az élet során mindig van valami felfedeznivaló az emberben rejlő végtelenben.

Nagyszerű mesterektől tanulsz. Szeretnél idővel te magad is tanítóvá válni?

Igen, mindenféleképpen. Fiatalokat is szeretnék tanítani, és egyetemi szinten is szeretnék oktatni Magyarországon. Hiszen az, amit megtanultam és amit én tudok, továbbadható.

Említetted, hogy hiszel Istenben. Mesélsz egy picit erről?

Pilinszkyhez hasonlóan azt látom, hogy Isten itt van, bennünk van, és a jóra való határozott törekvésként nyilvánul meg.

Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy Isten és a pokol egyaránt körbevesz bennünket, mindkettő itt van a földön. Lehet, hogy máshol is ott van, de ez meghaladja a tudásomat. Az viszont biztos, hogy a földön jelen van mindkettő. Meg vagyok győződve arról – és ebben a saját tapasztalataim és a szüleim is megerősítenek –, hogy megéri tisztelettudónak és türelmesnek lenni és érdemes harmóniára törekedni, ahogy arról is, hogy sokkal többre vezet egy mosoly, mint egy üvöltés. Szerintem nem baj, ha időnként – például önvédelmi reakcióként – megnyilvánul az emberi harag, de az már gond, ha nagyon sok helyről hiányzik a finomság, az ízlés.

Véleményem szerint te a zenéddel és a megjelenéseddel egyaránt a finomságot és az ízlést képviseled.

A közelmúltban valaki azt mondta nekem – rosszindulat nélkül –, hogy figyeljek oda, mert nagyon fiatal vagyok, és az emberek nem mindig szeretik, ha valaki fiatalon sokat tud. Tudálékosnak tartják, és ez rosszul veheti ki magát. Ez nagyon érdekes élmény volt, el is gondolkodtatott. Arra jutottam, hogy a zeneiségem, a tudásom és a megjelenésem is lényegében egy tőre vezethető vissza, és egységét tekintve olyan, mint egy szobor – ezt az egy szobrot finomítgatom egész életemen keresztül, és ha már finomítgatom, szeretném megosztani másokkal. Egy hang leütésében minden, ezen a bolygón valaha eltöltött eddigi és ezt követő másodpercem benne van. Hónapokba telt felfedeznem és begyakorolnom ezt a fajta hangképet, hangfilozófiát, de fontosnak éreztem, hogy kikristályosítsam, hiszen, amennyire tudom, szeretném gazdagítani az egyetemes kultúrát.

Hogyan tudsz olyan esszenciális jelenlétet megvalósítani, hogy múltat és jövőt jeleníts meg a zenédben?

Ez nagy titok, még előttem is.