1987-ben egy névtelen eladó 400, addig ismeretlen fényképet vitt be egy bécsi antikváriumba. A fotókon a világháború második legnagyobb gettójának színes felvételei, a lengyelországi Łódź szögesdrót mögötti zárt világa volt látható. A 200 ezer emberrel telezsúfolva nyomorgó, német nevén Litzmannstadt gettó hétköznapjai, ezúttal szép fakó színekben, a melleken sárga Dávid-csillaggal, vöröslő horogkeresztes zászlók alatt. Egy osztrák náci tisztségviselő, Walter Genewein képei a gettóról.
Különleges helyet foglalnak el a holokauszt ikonikussá váló képsorozatai között Geneweinnek most már a Fortepanon is látható fotói.
Ez az egyetlen ismert színes fotósorozat egy gettóról.
A fakuló képek ráadásul a Harmadik Birodalom második legnagyobb gettója, a külvilágtól a világháború alatt gyakorlatilag teljesen szeparált łódźi gettó hétköznapjait tárjánk elénk, látszólag szisztematikusan.
Amikor a hagyatékot a nyolcvanas években bevitték az antikváriumba (ahonnan hamarosan a frankfurti zsidó múzeumba került), az elhallgatás konszenzusában élő Ausztria éppen nemet mondott az erősebb szembenézésre. Egy évvel korábban úgy választották elnökké a korábbi ENSZ-főtitkár Kurt Waldheimet, hogy kiderült, hazudott náci múltjáról és II. világháborús tevékenységéről.
A gettó színes képeit készítő Walter Genewein ekkor már 13 éve halott volt.
Salzburgi nyugdíjasként, tisztes polgárként halt meg, anélkül, hogy nyilvánosan el kellett volna számolnia a saját szerepével.
Ami erről biztosan tudható: az osztrák könyvelő 1933-ban lépett be az NSDAP-be, 1940 júniusában került Łódźba, hogy ő felügyelje a gettó pénzügyeit, köztük a kényszermunkából származó birodalmi bevételeket.
Miután a városba hét nappal a háború kitörése után, 1939. szeptember 8-án bevonult a Wehrmacht, a 600 ezres textilipari központot egy náci tábornok után átnevezték Litzmannstadtra. A Nagynémet Birodalomba betagolt Warthelandnak elnevezett régiót a tartományvezető Arthur Greiser náci mintakerületté akarta tenni.
Az addig tízszázalékos német lakosságú Łódźból pedig Judenfrei, azaz zsidómentes német várost készültek csinálni.
A łódźi gettót 1940 februárjában alakították ki. A négy négyzetkilométeres szegénynegyedbe 200 ezer embert zsúfoltak össze. A gettót deszkafalakkal és szögesdrótokkal vették körbe, a kapuknál német katonák és a gettót vezető zsidó hatóságok által felállított zsidó rendőrök strázsáltak.
A helyi zsidók mellett a környékről és német városokból is kb. 20-20 ezer embert hurcoltak ide.
Burgenlandból pedig 5000 – nagyrészt magyar anyanyelvű – cigányt hoztak a gettón belüli gettóba.
A teljes ellátatlanság miatt közülük néhány héten belül sok százan haltak meg, a többieket a „higiéniai veszélyre hivatkozva” a nácik legyilkolták.
A varsói után ez volt a második legnagyobb gettó az egész Harmadik Birodalomban, és ez maradt fenn a legtovább.
Ebben nagy szerepe volt a gettót irányító Zsidó Tanács teljhatalmú vezetőjének, Mordechai Chaim Rumkowskinak, aki alkut kötött a náci hatóságokkal.
A zárt gettó túlélése a németeken múlt, Rumkowski pedig a zsidók totális munkáját ajánlotta fel cserébe. Jelszava: „Az egyetlen útunk a munka”, ami Auschwitz „Arbeit Macht Frei” (A munka szabaddá tesz) démoni feliratára rímel, de egy ideig működni látszott.
A gettó területén egy sor üzemet állítottak fel. Gyártottak cipőtől a játékbabán át a lőszerekig mindent. A gettóáruk legnagyobb vevője maga a Wehrmacht volt, innen látták el a német katonákat például egyenruhákkal. Cserébe nagyon szűkös ellátmány érkezett, de a gettó egészen 1944 nyaráig fennmaradhatott, akkor is, amikor a többi lengyelországi gettót már rég „likvidálták”.
Rumkowski a német hatóságoktól szabad kezet kapott a falak között, és ő diktátorként viselkedett.
„Chaim király” saját arcképét nyomta a gettó saját bankójára,
a pótvilágban a valódi pénzt pótló „Ersatz”-ra, kötelező jelleggel imádkozni kellett az egészségéért, és sokak szerint kiszolgáltatta a náciknak az ellenségeit.
A hatvanas éveiben járó zsidó vezető Genewein több képén is látható, hol hintójában ülve, hol a német parancsnokokkal tárgyalva. Az már nem derül ki a képekről, hogy ezek a tárgyalások legfeljebb csak időnyerésre voltak jók. Az is igaz, hogy minimális tárgyalási játéktere volt a nácikkal szemben.
A łódźi gettó különösen zárt világ volt. Egy villamosvonal ugyan keresztülment rajta, de azt állandóan katonák vigyázták, hogy se fel, se le ne ugorhasson senki. Volt egy híd, ami a gettó két részét kötötte össze egy „árja főútvonal” felett, de innen is csak egy pillantást lehetett vetni a szabadabb világra. Vagy levetődni:
a híd nemcsak a gettó ikonikus pontja lett, de az öngyilkosságok helyszíne is.
Más átjárás nem létezett. Itt nem voltak csempészalagutak, ahogy csatornarendszer sem: 200 ezer ember piszkától lapátokkal, lovaskocsikon igyekeztek megszabadulni. A higiéniai viszonyok, a teljes ellátatlanság, az általános éhezés, a járványok tömegesen pusztítottak, a „gettóbetegség” ezrével vitte az embereket Łódź – és egyben Európa – legnagyobb zsidó temetőjébe.
„A halál mindenfelé csapkod körülöttünk. Az ember lefogy, mint a homokóra, arca elsápad, aztán jön a puffadás, néhány nap ágy vagy kórház, és ennyi volt. Aki élő volt, már holt; úgy élünk és halunk, mint a marhák” – írta naplójába egy 18 éves fiú, Dawid Sierakowiak, megjósolva néhány hónappal későbbi saját halálát is. Megmaradt jegyzetfüzeteit a konyhai gyújtósok között találták meg később, félig megégve.
A pusztulásból, nyomorból, éhhalálból, a földből kiásott rohadó krumplikból, a közeli Chelmnóba deportált, ott gázteherautókban meggyilkolt emberekből, akikre a gettóban csak azt mondták, „viszik őket is a serpenyőbe”. Mindebből szinte semmi nem látszik Genewein képein. Az akkurátus könyvelő középtávoli, statikus, sokszor beállított képei valahogy némának hatnak. A legtöbb képe a gettó műhelyeinek munkáját rögzíti, a munkából bizonyára a felügyelő felszólítására felnéző zsidó munkásokat; a tekintélyes készáruállományt, valamint utcaképeket, illetve feljebbvalóit mutatja, például Hans Biebow gettóparancsnokot.
A náci könyvelő hobbiból, magának fényképezett, legszívesebben egy AGFA Movex 12 kamerával, amit egy zsidó férfitól kobzott el.
Buzgó fotóamatőrként érdekelte az új színes technológia. Ebben a náci Németország amúgy is élenjárónak számított, és tudatosan használták a propagandában, Göring udvari fotósától, Walter Frentztől a hadsereg mozgó vizuális egységeiig – így maradtak fenn a babij jari zsidómészárlások és a kijevi hadifogoly-gyilkosságok bizonyítékai is színesben.
Bár Hitler személyesen a fekete-fehért pártolta, az új tömegkommunikációs eszközt nem mellőzhette a náci propaganda. Az IG Farben egyszerre volt a színes filmek terén a Kodak fő vetélytársa és a Zyklon–B előállítója.
Walter Geneweinnek a színes talán a valóság illúzióját jelentette.
A bécsi antikváriumba került képek után Brémában újabb łódźi fotói bukkantak fel, de a hagyaték a 600 ismert fotóval együtt is hiányos. Tartalmilag is az: bár módszeresen rögzíteni akar, legalább olyan feltűnő, hogy mi az, ami hiányzik, vagy csak érintőlegesen jelenik meg a képein.
A gettó szükségszerű állandó káoszához, túlélésért folytatott napi cipekedéséhez és gyötrelméhez képest itt minden nagyjából tiszta és rendezett.
Ha a nácizmus a gyilkos embertelenség és a racionális szervezés félelmetes kettősségét jelenti, ezek a képek csak az utóbbit mutatják. A gettó náci ideáját: az elkülönítés hideg racionalizmusát, anélkül, hogy feltárnák az ehhez tartozó káoszt, halált és rombolást – írja a fotóesztéta ezekről az amatőr fotókról.
A képeken túli valóságról csak véletlen jelek árulkodnak: itt-ott felbukkanó halottszállítók, fekáliahordó kocsik, elkobzott tárgyak, fényesre suvickolt német járművek és nyomorult emberi riksák utalnak arra, ami a náci perspektíván túl létezett.
Hogy ez hogy nézett ki, azt mások tudják megmutatni.
A holokauszt két legismertebb zsidó fotósa szintén Łódźban volt ezekben az években.
Henryk Ross és Mendel Grossman a Zsidó Tanács statisztikai részlegének dolgozott. Mindketten titokban is fotóztak a gettóban, noha tudták, ha lebuknak, a családtagjaikat is kivégezhetik a képek miatt. A gettó felszámolása előtt a negatívjaikat elásták, és bár ezek egy része szétázott, a többi a háború után épségben előkerült.
Valójában a nyers erőszaknak ezeket a brutális, esőkabát alól fotózott pillanatképeit párhuzamosan érdemes nézni a náci könyvelő, beállított gettó-életképeivel.
Ami Walter Genewein képeiről a leginkább hiányzik, az az Endlösung, a végkifejlet, ami felé a gettólét csak egy ideiglenes állomás volt.
Łódźból 1942-ben, nem sokkal a zsidókérdés végső megoldására tartott wannseei konferencia után kezdődtek a deportálások. Az elsők között a kórházban ápolt betegeket, az időseket és a tíz év alatti gyerekeket vitték el, ők nem számítottak hasznos munkaerőnek. A Gyermek Akció előtt mondta el félelmetes beszédét a gettókirály Rumkowski, azt kérve a szülőktől, hogy adják át önként a gyerekeiket.
„Borzalmas csapás érte gettónkat. A legdrágább kincsünktől akarnak minket megfosztani, a gyerekeket és az öregeket akarják.
Nekem soha nem lehetett saját gyermekem, és ezért legszebb éveimet a gyerekeknek szenteltem. Szívvel, lélekkel a gyerekekért éltem, munkálkodtam. A legborzasztóbb álmaimban se gondoltam arra, hogy valaha is saját kezemmel kell majd őket feláldozni. Testvéreim, öregségemre avval a szörnyű kéréssel kell hozzátok könyörögve fordulnom, hogy adjátok nekem őket.
Anyák és apák, adjátok ide gyermekeiteket!
Tegnap azt a parancsot kaptam, hogy húszezer zsidót küldjek ki a gettóból. Ha nem, akkor majd ők összefogják és kiűzik őket. Az most tehát a kérdés, hogy saját magunk cselekedjünk, vagy hagyjuk ezt másra.
Miután gondolatmenetünk nem azt nézi, hogy mennyit vesztünk, hanem azt, hogy mennyit lehet megmenteni, arra a következtetésre jutottunk, én és közeli munkatársaim, hogy bármennyire is nehéz a feladat, magunkra kell vállalni, és cselekedni kell. Kénytelen vagyok ezt a véres és borzalmas operációt végrehajtani, muszáj végtagokat amputálni, hogy a testet megmenthessük. Muszáj elvennem a gyerekeket, mert különben elűzik az összes többit.”
A németeket kiszolgáló Rumkowski azt érte el, hogy bár tízezreket vittek el különböző hullámokban, a łódźi gettó egészen 1944 augusztusáig fennmaradt.
Az utolsó marhavagonos deportálással vitték el őt magát is Auschwitzba.
Haláláról több verzió él. Az egyik szerint a haláltáborban a łódźi zsidók verték agyon, bosszúból, amiért kiszolgáltatta népét és családjaikat a náciknak. Szerepe azóta is erősen vitatott. Hannah Arendt az Eichmann-per kapcsán a legrosszabb fajta zsidó vezetőnek írja le, szembeállítva a varsói Zsidó Tanácsot vezető Adam Czerniakow-val, aki inkább öngyilkos lett, mint hogy átadja a gyerekeket a németeknek.
Henryk Ross gettóból kiásott képeit az Eichmann-perben használták fel bizonyítékként.
Walter Genewein fotóiból kiállítások anyaga és dokumentumfilm lett. A gyűjtemény most a washingtoni Holocaust Memorial Museumban és a jeruzsálemi Yad Vashemben látható.
Ez a cikk a Fortepan és a Capa Központ együttműködésében futó Heti Fortepan sorozat része. Írta: Kolozsi Ádám. Képszerkesztő: Virágvölgyi István. Fotók forrása: Fortepan
