Brainstorming - REHAB

Az Akku - korábban raktárként szolgáló - emeleti helyiségébe lépve egy ködfelhőbe burkolózó kiállítótérben találjuk magunkat: orrunkig sem látó, tanácstalan nézőként, ide-oda téblábolva magunk adjuk meg a kezdő lökést az előadásnak. A falak mentén modernkori festővászonként sorakozó ajtókat fiatal kezek ráérősen pingálják, mintha csak egy műterem hívatlan vendégei lennénk. Homály a játéktérben - a kivetítők tanúsága szerint az agyakban is - : a sötét falakon egy hatalmas agy kivetített képe, a ReHab védjegye világít. A szómozaik (a Reneszánsz Habitus rövidítése) feltehetően azt a bizarr átfedést próbálja érzékeltetni, hogy ma leginkább egy rehabilitációszerű, radikális beavat(koz)ás lenne csak képes - vagy az sem - a reneszánsz eszme és életérzés (az ember, mint olyan) felélesztésére, vagy legalábbis a művelődéstörténeti korszak iránti érdeklődés felkeltésére. A kiállításszerű elrendezés - Bodó Viktortól nem szokatlanul - szabad utat enged a nézőnek, a mozaikszerűen sorjázó jelenetek folyamatos mozgást, a figyelem változtatását igénylik.

 

Az egész előadást átható, a témát - és az emberek ahhoz való hozzáállását - szisztematikusan elbagatellizáló beszédmódban a rendező erősen ironikus világlátása köszön vissza, ám az is kétségtelen, hogy a kor, amelyben minden dolog mértéke és végső célja az ember volt, valószínűleg nehezen ismerne rá eszményére a XXI. században. E kontrasztot érzékeltetendő Mona Lisa mosolyának titka például egy bizarr vízióban ölt testet - a rájuk húzott harisnyától eltorzult, sátáni vigyorba merevedett női arcok, feldagadt női testek a Leonardo által megörökített reneszánsz nőideál radikális ellentétei. Elállatiasodott vegetálásuk egyszerre figurázza ki a kortárs művészetet - mintha csak Leonardo szemével, többszörös torzításban látnánk egy mai performanszot -, rajzolja meg a nőeszmény mára felismerhetetlenségig deformálódott állapotát, és mutat fityiszt az évszázadokkal ezelőtti alkotások titkait felfedni vélő mai tudoroknak.

 

A szakemberek fentebb stílje Juhász Kristóf és Pálfalusi Zsolt filozófus ötperces vitájában kap reflektorfényt - showműsor-szerűségében érzékeltetve a vita értelmetlenségét -, míg a tudatlan fiatalságnak szánt, szükségszerűen pörgős prezentáció kép és szöveg humoros egymásba játszásával csal mosolyt az arcunkra. (Hiszen Leonardo neve hallatán milyen más kapcsolódási pont is adódhatna a ma fiatalja számára - hogy akár csak halvány szikráját is mutassa a felismerésnek - mint a kivetítőn megjelenő Leonardo DiCaprio, vagy a hasonló nevű tini nindzsa teknőc?) A ma oly népszerű rövidített olvasmányok Jankovics Péter remek egyszemélyes gyorstalpaló Rómeó és Júliájában öltenek testet, majd ugyanez köszön vissza az "egyetemes reneszánsz öt percben" című kisblokkban is.

 

A Szputnyik legújabb produkciója leginkább egy hatalmas kísérlethez hasonlítható: egy olyan élő installáció, amely a társulatra egyébként sem jellemző, hagyományos értelemben vett színpadi történetmesélés helyett a jelen kaotikusságát oltja a körüljárandó témába. Juhász Kristóf szájából hangzik el a kulcsmondat: a reneszánszról nem lehet előadást tartani (és ezzel idézőjelbe is teszi az addig látottakat). Az egymást követő etűdök közül némelyik túlságosan is kiemelkedik a többi közül - Fábián Gábor visszatérő, őrült kommentárjai pozitív, a kutyát mint férfiprincípiumot taglaló előadás inkább negatív értelemben. Az ember többször érzi úgy, hogy az előadás kifullad, de ekkor felharsan a Soharóza kórusa, akik valahogy mégiscsak csempésznek egy kis reneszánszot a fülünkbe. Még ha nem is akarták.