Végiggörgettem telefonkészülékemben a jegyzeteimet, és megakadt a szemem egy mondaton, amit 2020. július 6-án írtam be az aznapi látogatásomkor. Mint mindig, órákon keresztül beszélgettünk, nyilván színházról is. „De hát én már olyan messze vagyok a színháztól, hogy tulajdonképpen nem is kéne megszólalnom”, válaszolta valamire, nem emlékszem pontosan, miről volt szó, csak arra, hogy szíven ütött ez a mondat. Éreztem, hiába mondanék bármit, hiába is vetném ellen, hogy „oh, Bandi, ne mondjon ilyet, ez nem így van...”, hamisan hangzana, és ha valaki, akkor ő biztosan kihallja ezt a hangomból. A beálló csöndből aztán megértettem, hogy neki is ugyanúgy fájhatott ez a mondat, amelyben tulajdonképpen minden benne volt: az akkor már több mint tizenkét év „színháznélküliség”, az elszigeteltség, az addigi, majdnem kilencven életévének súlya.
Most már persze elmondhatnám, hogy nem, nem volt messze a színháztól soha, hiszen eltéphetetlen szövetséget kötöttek, sorolhatnám a szerepeit, a díjait, idézhetném a szakmai méltatásokat, a mondatait, amelyeket könyvbe zártunk, de nem teszem. Mindezeket megőrzi a színháztörténet, a róla szóló kritikák, az írott és elektronikus sajtó – elég csak beütni a keresőbe azt, hogy Csíky András, máris megközelítőleg 270 ezer találatot ad ki az internetböngésző.
Másról szeretnék beszélni. Az elmúlt négy évről, a közösen töltött időről, arról, hogy mi mindent tanultam ezalatt, arról, hogy hogyan tárultak fel előttem egymástól különböző, rejtett világok.
Megtanultam például hallgatni, várni türelmesen, míg a tudat legmélyéről lassan felszínre türemkednek az emlékfoszlányok, a nevek. Megtanultam alázattal ülni egy ágy mellett, hosszú órákon keresztül, néha kérdezni, de legtöbbször csak hallgatni a történeteket, akkor is, ha sokadjára. Mert mindig akadt egy-egy részlet, amire azelőtt nem figyeltem. Tanultam történelmet, színház- és helytörténetet, megismertem a huszadik századot Csíky Bandi szemszögéből.
Megismertem szeretett szülővárosát, feltárult előttem Székelyudvarhely akkori világa, megismertem a piacon áruló Róza nagymamát, a gyönyörű édesanyát, a Bandi kétéves korában elveszített édesapját, a későbbi nevelőapját, megismerkedtem a horgászat rejtelmeivel, a rosszcsont gimnáziumi osztálytársak csínjaival, a gyerekkori barátaival, a 14 éves kamasz háborús „élményeivel”, és mi mindennel.
Nem maradtak ki ebből az „ismeretterjesztő sorozatból” a kolozsvári egyetemi évek történetei sem, a színésszé formálódás olykor humoros stációi, a kezdeti nagybányai évek, és a másik szeretett város, Szatmár sem, a tízévnyi színházigazgatói gyötrődésekkel együtt.
Örültem egy ragyogó elme fel-felcsillanó humorsziporkáinak, a nevetéseinknek, a három évvel ezelőtt együtt töltött karácsony estének, a születésnapi koccintásainknak.
Megismertem az öregség, a magány, az egyedüllét kínjait, a rémálmokat, az elhagyatottságérzést, a „most már nagyon unom a létet”, a „ki vagyok fogyva önmagamból” kifejezéseket, az elesettséget.
Ez most már mind-mind rámmaradt, súlyos batyu, mondhatnám lelki teher, de majd idővel szelídül, remélem.
Köszönöm ezt a különös barátságot, köszönöm a csodás színészi alakításokat, a Csíky András Alapítvány létrejöttét, a tervezgetéseket, az ötleteket, amelyek most már megvalósításra várnak, és köszönöm az elmúlt négy évet.
Boldog vagyok, hogy ismerhettem.
Isten vele, drága Bandi!
A képen Csíky András Gajev szerepében a Cseresznyéskert című, Vlad Mugur által rendezett előadásban. Fotó forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház
