1961 óta a magyar beat és rock keltetője volt, egészen 1984. szeptember 23-ig, amikor is a már életveszélyes koncerthelyszínt bezárták. Harminc éven át csak romlott az állapota, a világ száz legveszélyeztetettebb műemléke között tartották számon, mígnem tíz éve felújítva visszaadták a nagyközönségnek.
A hajdani nyomokat keresni kell: az emléktáblán kívül csak egy falba vésett Edda- és LGT-felirat emlékeztet arra, hogy ez a hely volt a magyar popkultúra szentélye. Utóbbiakat a restaurátoroknak valamiért nem sikerült eltüntetniük.
Közismert, hogy 1883-ban csak azért készült el a neoreneszánsz kert, hogy ne építsék be a Duna-part utcasorát, azaz szabad maradjon a kilátás a Várból, igaz, ezt csak ritkán élvezte Ferenc József, aki sosem aludt ott. A perspektíva a miénk lett, és az 1960-as évek elejétől innen nyílt kilátás a magyar populáris kultúrára. A 2012-ben kezdődő felújításkor a régészek a történelem földtani rétegeit tárták fel, tehát azt is mondhatjuk, hogy képzeletbeli tanösvény indul innen az elmúlt évszázadok történelmébe, ha akarjuk, a popnál jóval messzebbre is kalandozhatunk.
Ez a zár azonban csak annak nyílik ki, aki valóban érdeklődik a kertté alakított múlt iránt. A kérdés, sikerül-e újból szerepet adni a kertnek, hogy ne csak díszlet és szelfipont legyen. Nos, rengeteg kiállítás, program, zenés esemény volt itt az elmúlt években, úgyhogy alapvetően sikerült belakni a teret. És számos rockkoncert idézte meg a nagy időket, de új ifjúsági park nem lett itt, de ez nem baj, erre ott van a Budapest Park, a Barba Negra és a sportcsarnokok. Csak egy időgép hozná vissza a legendás Piramis-, P. Mobil- és Edda-koncerteket, de az is elég, ha feltesszük otthon a Piramis negyvenöt éves A nagy buliját, vagy bármilyen parkos bootleg felvételt meghallgatunk a YouTube-on.
1984. szeptember 23-án a P. Mobil Elektromos temetés című műsorával búcsúzott el a Budai Ifjúsági Park, hogy aztán harminc évig csak a kóboráram járjon itt, meg a nosztalgiázók, most pedig az egykori úgynevezett rockturisták helyett a tipikus turisták jönnek ide.
A park életciklusa az egykori popkönyvek és az „ifjúsági sajtó” szerint öt nagy korszakra osztható. Az 1961-től 1965-ig tartó periódus még a táncdalok és az óvatos rock and roll figurázások időszaka, 1966 és 1969 között „tetőzött az ifjúsági probléma”, ez volt az „első aranykor”, a magyar beat diadalának és a külvárosi underground betörésének az ideje, amikor az angyalföldi és cinkotai vadak zenéje eljutott a belvárba, s a közönség megismerkedett a Cream és Hendrix világával.
1970-től 1976-ig – holdra szállás ide vagy oda – azt gondoltuk, hogy „sajtból van a hold”. A Bergendy vidám táncesteken bizonyította, hogy amíg a park nyitva, addig báli szezon van, sőt voltak szüreti bálok is, miközben már évtizedek teltek el azóta, hogy a filoxéra letarolta a környék szőlőültetvényeit. Az 1977 és 1980 közötti periódust „második aranykornak” hívjuk. A csövesnek és költői túlzással punkjelenségnek nevezett szubkultúrák pedig arra figyelmeztették a hárommillió szociológus országát, hogy eltűnt a kamaszok szeméből a jövőkép. Ipari mennyiségben szívták be a Palmatex és a Technokol szagát, és csak annyi céljuk volt, hogy „bekábózva” legyenek túl az adott éjszakán, miközben az MK-27-es magnón a Beatrice valamelyik koncertje szól.
Amikor 1980. május 27-én az Edda fellépése közben leomlott a Budai Ifjúsági Park kőkorlátja, megsebesítve néhány fiatalt, az intézmény egy évre bezárt. Szimbolikus is lehetne ez a baleset, hiszen 1980-at sokan tekintik vízválasztónak, az utolsó boldog évnek, amikor még telt házat csinált a Piramis a Kisstadionban, amikor a Fekete Bárányok-koncerten cirka harmincezer fiatal üvöltötte, hogy
„semmi nem kell, nem kell! / Tőled nem kell, nem kell!”.
Amikor aztán 1981 tavaszán ismét kinyitott a park, már platinalemezes lett a Hungária Rock and Roll Partyja, a Világ Ifjúságában és a Petőfi rádió Ötödik sebesség című műsorában egyre több szó esett a punkról, az új hullámról, és látható volt az is, hogy azok az új zenekarok, amelyek még 1981-ben is őszinte kőkemény rockkal próbálkoztak, megmaradtak a harmadik vonalban, egy-egy külvárosi kerület üdvöskéjeként. A punk se futott fel, csak az új hullámra váltott Rolls Frakció tudott erőt mutatni a Beatrice 1981-es feloszlása után.
A park továbbra is alapvetően a P. Mobilra, a HBB-re és az Eddára telt meg, a punk és az underground a perifériákon vegetált, és hiába számolt be minden héten a Magyar Ifjúság az új hullámos koncertekről, komoly változások nem történtek. A park is rendezett néha punkkoncerteket, de nagy ifjúsági mozgalmak már nem jöttek létre a rock and roll hívószavára. Változást, valódi izgalmakat már jórészt a nyugati zenekarok megjelenése hozott, 1981-ben a Kraftwerk lépett fel a Kisstadionban, 1982-ben pedig a Uriah Heep. A Budapest Sportcsarnok 1982-es átadása után sorra léptek fel olyan világsztárok, mint a Talking Heads, Johnny Cash, a Dire Straits vagy 1984 nyarán a BS parkolójában az Iron Maiden. Magyarország akkor került fel a pop nagy térképére, amikor 1986-ban a Queen a Népstadionban koncertezett.
Ekkor már két éve bezárt a Budai Ifjúsági Park. 1985 májusában megnyílt a szerepét átvevő Petőfi Csarnok, lényegesen kisebb helyen, hiszen a szabadtéri színpada előtt maximum négyezren fértek el. Igaz, volt fedett, egész évben nyitva tartó nagyterme is, ahol körülbelül kétezer néző élvezhette a koncerteket. A Budai Ifjúság Parkban rendszeresek voltak a tízezer nézőt vonzó bulik… A Pecsa szerényebb kapacitása sokat elmondott a rock and roll megváltozott társadalmi szerepéről.
Néhány éve ezt a helyszínt is eldózerolták, viszont az egykori Budai ifjúsági Park terei megmenekültek. Felújították a Várkert Bazárt, szebb, mint valaha. A rock and roll csak mutatóban jelenik meg a budai vár oldalában, néha fellép ugyan egy-egy zenekar, de már nincsenek nagy bulik. Igaz, már senki nem kéri számon a miniszoknya kurtaságát vagy a szövetnadrág vasalt éleit, ahogy „Rajnák, a góré” és az emberei sem figyelik árgus szemmel a lazulni vágyó ifjúságot.
